A herczegnő eldobta a levelet a földre s aztán naiv kaczérsággal
félrenézett a nagy velenczei tükörbe, mintha saját magától akarná
megkérdeni elébb, hogy lehető-e ez? mosolygása végre kaczajban tört ki;
megfordult, kifutott a szobából s percz mulva, letéve minden lengyel
etiquettet, visszatért ismét, a két leánykát kézen vezetve a király elé.
Leonora és Mária tizenkét évesek voltak akkor; de mind a kettő magasra
felnyult alak, nevelte a csalódást a viselet, melyet hordtak, a széles
keverített balein, az abroncsos szoknya, mely a magas sarkú czipőket
eltakarta, a feltornyozott haj, mely rizsporral még szürkére is volt
behintve, a szépség-flastromok az arczon, s az akkori franczia divat
szerint erősen kifestett arcz és szemöldök, mely minden gyermeteg
kifejezést eltakart.
– Itt van a válasz, sir. Ez az a két «kis» leány. Szólt a herczegnő, s
míg a két gyermekleány feszes divatöltönyében, kifestett arczával olyan
érett alakul tünt fel, addig ő, az ő mélyen elpiruló arczával, melyen az
eltitkolhatlan könnycseppek végiggördülnek a hosszú lesütött szempillák
alól, egészen gyermekül állt ott.
A király e meglepő látványra félrerugta sarkantyus csizmájával az áruló
levelet, s azután igaz lengyel lovagként, meghajolt a sértett hölgy
előtt, jobb kezét egészen a földig leeresztve, mintha annak csak a
czipője talpát tartaná a tenyerével érintkezésre méltónak.
A herczegnő azonban e pillanatban, félrevetve minden ceremoniát, odaveté
magát vőlegénye keblére, nem törődve annak nagy rubintos gombjaival,
hogy megsérti bennők az arczát, s félig sírva, félig nevetve ölelé őt
magához, a mi által felséges vőlegényét annyira elragadta, hogy az maga
is kaczagott és sírt, francziául bocsánatot kért s lengyelül
szitkozódott, s végesvégül olyan ragyogó lett az arcza az örömtől, hogy
még szépnek is lehetett találni.
S valóban csak rá kellett nézni erre a három leányalakra egymás mellett,
hogy a rút rágalom alaptalanságára akárki is ráesküdjék.