A herczegnőnek nem sok időt engedtek a gyászolásra. Rögtön útra kellett
indulnia; s az rettenetes utazás volt. Páristól Varsóig folyvást
tengelyen. Folyvást a bezárt üveges hintóban ülve, a mit a rosz utakon
kétfelől csatlósok fogtak, hogy fel ne dőljön. Végig ízlelni az apró
német fejedelemségek útféli vendéglőinek pumpernikkeljét, savanyú
káposztáját és barna sörét; egy-egy megerősített városban meghúzódni
addig, míg egy ellenséges dandár az útból elvonul; rosz hírű erdők
miatt, a mik tele vannak martalóczokkal, nagyokat kerülni, sőt gyakran a
kísérő fegyveres csapat csatározása mellett törni utat; azután megint
rozzant kompokra szállva kelni át gátjaikat szakított folyamokon; s
aztán számlálni magában, hogy a hány csárda, a hány erdő, a hány folyam,
annyi távolság közte és Francziaország között.
Mikor aztán Krakkó előtt elérték a lengyel határt, ott a franczia
kíséretet felváltotta a lengyel, s itt megint más világ keletkezett. A
míg Németországon keresztül utazott a herczegnő, folyvást attól kellett
rettegnie, hogy ellenség kezébe jut; itt jó barátok fogadták; hanem
azoktól a jó barátoktól még jobban megijedt, mint az ellenségtől. A
hetyke, tüzes lengyel vitézek, prémes, zsinóros dolmányaikban, csimbókba
kötött hajukkal, szakállas, bajuszos arczaikkal, inkább
nyugtalanították, mint biztatták az üldözöttet, s a banderium
vezetőjének, Odrobinszky lovagnak köszöntője úgy hangzott a fülébe,
mintha valakit hevesen szidnának, s a tagmozdulatok, a mikkel a
lengyelnek keze, lába, feje, vállai és dereka kísérték a beszédet, a
szöveget nem értőben olyanforma fogalmat költöttek, mintha az most
birkózni hína valakit. Pedig meglehet, hogy igen szeretetteljes
üdvözletet intézett a derék nemes leendő királynéjához.
S olyan volt azután a tovább utazás is. Az utazó hintót bezzeg nem
czepelték most nehézkes, czammogó dikhenczek, mint a német állomásokon,
göröngyös országutak kerékvágásában; hanem eléje fogtak nyolcz sötét
szőrű paripát s aztán a merre legsímább volt a mező, vágtattak vele
hegyen-völgyön keresztül, többet járva az út mellett, mint az úton.
Azzal, hogy a kocsiban ülőknek porczikái mint alkusznak meg egymással,
senki sem törődött. Aztán minden útba eső faluban meg kellett állni s
elfogadni a hű nemesség hódolatát, s elkölteni egy kis lakomát, a minek
eczetes, mézes, borsos, gyömbéres, sáfrányos ételeinél csak azt a
szokást találta a herczegnő rendkívülibbnek, hogy a lakoma végén mindig
oda kellett adni a félczipőjét, a miből a hű nemes urak lelkesűlt
áldomásokat ittak királyuk szép menyasszonyának tiszteletére. S ivás
után következett a táncz, s az megint nem a bókolva, csoszogva tipegő
menuette volt, hanem a mazurka, a mitől rengett a ház.
Nem is állta volna ki ép testtel ezt az utazást a herczegnő, ha az
időszak segítségére nem jött volna. Az első éjjel akkora hó esett, hogy
kerekes járművet tizenhat ökörrel sem lehetett volna odább vontatni.
Mikor a herczegnő Párisból elindúlt, akkor ott még a legszebb kora őszi
napok jártak; hó különben is oly ritkán esik ott, hogy mulatságképen
óhajtoznak utána, s mire ideért, már akkor tél volt. Otthon még most
virítanak a liliomok, most kezdenek sárgulni a narancsok, s a lugasok
szőlőfürtei most veszik föl a reggeli harmattól az aranybronz zománczot.
Hanem a hó hátán nagyon jó volt utazni. Az üveges hintó bárkáját
levették a kerekeiről, s rákötözték egy jó erős szántalpra, s most aztán
úgy repült vele a nyolcz paripa, hogy a herczegnő azt hitte, a világ
végéig meg sem állanak.
Az ő hintajában volt még a főudvarmesternője, de Guebriant marquisnő. A
második hintójában ült d’Arqien marquisnő, két iker-leányával. A
kísérethez tartozó férfiak, köztük d’Arquien marquis, a nyitott szánokon
követték őket; a frajokat ecchós szánkókba pakolták fel.
Varsótól egy állomásnyira szemközt jött a herczegnő elé egy honfitársa,
marquis de Bethune. Ez a franczia király megbizásából lakott a lengyel
residentiában; nem hivatalos nagyköveti minőségben, csak mint rajongó
lengyelbarát; az udvarnál benfentes (intimus) és a királynak bizalmas
barátja.
Bethune azért jött előre, hogy a közelgő menyasszonyt eleve értesítse
arról a sok mindenféle czeremoniáról, a min a fogadás alkalmával át kell
esnie, a lengyel szokásokról nagyjában, hogy tudja magát mihez tartani.
Nem kellett annak sok magyarázat, franczia nő tud szeretetreméltó lenni,
s azzal meghódít mindent.
– Milyen kedvében van a király? azt tudakolá a herczegnő.
– Valami változás esett a kedélyében tegnap óta, a mit nem értek. Egész
a legutóbbi napig derült, jó kedvű volt, mint akármi fiatal vőlegény;
maga járt mindenűvé, megnézni az elfogadási ünnepély előkészületeit,
szidta az embereket, hogy nem elég serények; azután órákig elálldogált
menyasszonya életnagyságú arczképe előtt, teleszíva keblet
gyönyörűséggel s valahányszor megkérdezé, valóban ilyen szép-e? s még
csak huszonöt éves? én mindannyiszor biztatám ő felségét, hogy a való
fölülmúlja a hírt.
– De hogy a huszonöt évet illetőleg is fölülmúlja, azt nem mondta ön
neki?
– Hisz én azt nem is tudom. Azonban tegnap óta láthatólag megváltozott.
Mogorva, szótalan, izgatott. Mikor jöttek neki jelenteni, hogy az
elfogadási pompa már készen van, vállat vont rá, s nem ment azt
megnézni. Én felkerestem őt belső szobájában, mindig szabad bejáratom
van hozzá. Ismét ott találtam a herczegnő arczképe előtt ülve. Csakugyan
ilyen szép? kérdezé megint. Valóban az. Annál rosszabb, mondá ő és
elfordult tőle. Meg nem foghatom, mi lelte.
A herczegnő most egyszerre azzal a kérdéssel lepte meg Bethunet:
– Házas ön marquis?
– Tudtommal nem, felelt a marquis s úgy vette ezt a váratlan kérdést,
mint szándékos kettészakítását az eddig folytatott tárgynak, s nem
beszélt többet a királyról.
A herczegnő a legutolsó állomást arra használta föl, hogy ott a Párisból
magával hozott lengyel díszöltönyét fölvegye. Jól illett neki, a
hattyuprémes dolmányka a termet délczegségét emeli, a két fonadékban
leeresztett haj, s a rövid rokolya, mely a piros topánkákat fedetlen
hagyja, fiatalit! Gyermeteg hajadon volt e jelmezben.
A hosszú, fárasztó fogadási pompa, az ország nemesi rendei, a palatinok,
sztaroszták, kasztellánok üdvözletei, a városi küldöttségek parádéja
egymásután véget ért; a bájos menyasszony a drága prémekkel kirakott
lépcsőin a királyi palotának fölvezetteték, egyik ceremonia-mester a
másik kezébe adta; végre egy hősök képeivel és czímerekkel telerakott
teremben a vele jött kiséretnek tudtul adták, hogy itt kell maradniok: a
herczegnő egyedül fog találkozni vőlegényével, a királylyal.
Ezt ugyan nem rendelik így a törvények, de a király ez alkalommal így
kivánta, s a rendek közül senki sem mondta rá, hogy «nye pozvolim».
A menyasszony egyedül lépett a király elé. Semmi kisérete nem volt;
egyedül hódító szépsége.
Hanem a vőlegény rútabb volt, mint a milyennek az arczképe hirdette. Nem
a festő volt a hibás: az minden vonást jól eltalált, hanem ezuttal
minden vonásán uralkodott valami kifejezés, a mi a legszebb arczot is
rúttá teszi: a féltékenység.
A király háttal fordulva állt a menyasszonya arczképének, kezével egy
márvány asztalra támaszkodva, s a helyett, hogy a belépő ifjú jegyes elé
sietne, szigorú merev tekintettel néze rá, s mikor az hódolatteljesen
meghajtá magát előtte, még akkor sem nyújtá neki a kezét, hanem a
helyett rekedt, mormogó hangon azt kérdezé tőle:
– Herczegnő! Ön hosszú útat tett.
– Igen, sire; negyven nap óta ülök kocsiban, két ellenséges táboron
jöttem keresztül, négy folyón, melyen nem volt hid, egy erdőn, mely tele
volt rablókkal, és egy hómezőn, a melyben majd elvesztem lovastul.
– Volna kedve önnek még egyszer megtenni az útat visszafelé?
– Sire!
– Ismeri ön ezt a nevet: «Boisdauphin»?
A herczegnő két kezét leeresztve, ártatlan arczczal felelé:
– Hallottam hirét. Derék lovag volt. Azt mondják, hogy meghalt.
– De olyan jókor még sem halt meg, hogy rá ne ért volna hozzám egy
levelet küldeni. Olvassa ön. Én már olvastam.
S egy felbontott levelet adott át a herczegnőnek, melyben ez állt:
«Sire. Az ön menyasszonya, Luiza Mária de Gonzague herczegnő titokban
felesége s most már özvegye a lefejezett Cinq-Mars lovagnak. Vagy még
annál is rosszabb. Titkolt szerelmüknek élő tanujele az a két iker
leányka, kiket a herczegnő, mint menyasszonya egy királynak, az ő
udvarához is magával visz, marquis d’Arquien leányainak czíme alatt:
Leonora és Mária. Ezek az ön menyasszonyának a leányai. Hogy ez igaz,
azt halálom óráján bizonyítom.