Ez az ügy be volt fejezve.
«Le mari est mort: vive le roi». Így is jó.
– Hanem most nekem vannak föltételeim, a mikhez beleegyezésemet kötöm;
szólt a herczegnő.
– Meghallgatjuk.
– Legelőször is a keresztlevélben, melyet a házasságkötéshez előre
elküldenek, ne huszonhét évesnek legyek kitéve, hanem csak huszonötnek.
– Matrikulahamisításba fog ugyan kerűlni, de nem lehetetlen. Ámbár az
okát nem ismerem. Az én kék szemű szép hugom arczán a grácziák nem
engedik meg az éveket találgatni. Te most is olyan gyermek vagy, mint
mikor a kolostorból kijöttél.
– A másik föltételem az, hogy udvarmesterül és udvarmesternőül Marquis
d’Arquien és a neje kísérjenek el Varsóba. Családjukkal együtt.
– Ezt már értem. A marquisnő mindig kegyenczed volt.
– A harmadik kívánságom pedig az, hogy d’Arquien marquis, a mint e
házasság meg lesz kötve, legyen kinevezve herczeggé és Francziaország
pairjévé.
– Ennek az okát nem látom át, mondá a király, homlokát boszúsan redőbe
húzva. Az egész marquis d’Arquiennek nem tudom semmi egyéb érdemét, mint
hogy a feleségének van két szép «ikerleánya», s hogy ő maga nagyon jól
tud verekedni.
– Épen azért.
– Ezek elég nagy érdemek lehettek te előtted arra, hogy megbizottad
számára őt szemeld ki férjül. Ámbár azt sem értem egészen. Ha már
barátnédat férjhez akartad adni, miért választottál a számára egy
spadassint, a ki mindenkit leszurkál, a ki a feleségének udvarolni
merészel? Hisz annak a szegény asszonynak az egész életét elrontja vele.
Legközelebb ismét verekedett. A szegény Boisdauphin marquis kapott olyan
döfést, hogy belehal.
– Imádkozni fogok a lelkéért.
– Tán a te lelkedet terheli a halála? De hát mi bűne volt ellened
Boisdauphinnak, hogy elárultad az udvarlását a barátnéd férjének?
– Az udvarlás.
– S miért őrködöl te a barátnéd erénye fölött oly szigorúan?
– Az az én rejtélyem, a mit nem engedek kitalálni.
– Tehát te azt kívánod, hogy d’Arquien herczegi rangot kapjon? Csak ő a
maga személyére? Vagy tán a két ikerlányára is átmenjen a herczegi czím?
– Minden bizonynyal! A két leányára is! Sietett válaszolni a szép
herczegnő s a ki e pillanatban a szemeibe nézett, azoknak a fenekén két
mosolygó angyalarczot láthatott alánézni, megnyílt felhők mélyéből. Oh
mennyi gyönyör, megdicsőülés, szeretet volt ebben a tekintetben!
– Bele hagytál látni a titkodba, súgá mosolyogva a király, s aztán
megcsókolta a homlokát szép hugának. A mit kivántál, meg lesz adva.
Azzal kegyteljesen elbocsátá szép unokahugát királyi színe elől, kit a
királyi palota előtt vártak zsellyeszékhordárai.
Luiza Mária sietett fel palotájába, elzárkozott legbelső szobájába, hogy
ott még egyszer kisírja magát kedvére, Cinq Mars arczképe előtt.
Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti
alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq
Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában
nem volt kedve sírni.
Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az
eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és
a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát
féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá
lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között.
Luiza Máriának nem volt már, a mit szeressen; de volt, a mit gyűlöljön.