Hanem a férfiak is értenek hozzá!
Ennek a Nevers herczegnőnek a leánya volt Gonzaga Luiza Mária: korának
legnagyobb szépsége Francziaországban.
Különösen a nagy, sötétkék szemeit magasztalták, a mikben mindenki azt
találhatta meg, a mit keresett bennük: az ábrándok végtelenségét, az
őszinteség tiszta derüjét, vagy a szenvedélyek őrült csillaghullását; a
hogy engedve volt neki. Mert ugyanazok a szemek nem minden emberre nézve
ugyanazok, s még egy emberre nézve is nem mindenkor ugyanazok.
Maga XIV. Lajos órahosszat szeretett elbámulni ezekbe a szemekbe.
Oda ültette maga elé a tabourettere szép unokahugát s azt kívánta tőle,
hogy nézzen a szemébe.
Azon a napon, a melyen Cinq Mars lovag délczeg feje a bakó bárdja alatt
lehullott, a király úgy találta, hogy ezek a legszebb szemek át meg át
vannak hálózva veres erecskékkel, a mik a kék szivárvány bűvös
összhangzatát egészen megzavarják.
– Te sírtál?
Luiza Mária herczegnő e szóra lezárta a szivárványos egeit sötét
szempillái alá s két ragyogó könycsepp válaszolt a király kérdésére. A
szép úrhölgy nem sírt; hanem még most is sír.
– Te Cinq-Mars lovagot siratod?
– Azt.
– Miért siratod?
– Azért, mert férjem volt…
… Tudta ezt a király régen. Titokban meg voltak ők esküdve, de Luiza
Mária nem akarta ezt nyilvánosságra hozni addig, míg Cinq Mars
connetable nem lesz. S a közben a lovag elvesztette a fejét.
– Kár érte. Derék lovag volt, szólt a király. De már most ne sírj. Én
adok neked helyette egy másik férjet, a ki nagyobb, mint Cinq Mars.
– Mivel nagyobb?
– Egy egész királyi koronával. Te IV. Ulászló menyasszonya vagy.
– Hisz az vén ember.
– De király.
– Hanem csak lengyel.
– A lengyelekről ne szólj oly lenézően; az egy hatalmas nemzet és egy
olyan ország, a minek nincs határa.
Mikor jó kedvében van, elveszi az orosztól Ukrániát, a némettől
Brandenburgot, a magyartól a Szepességet; nemes emberei büszkébbek a
világ minden királyainál. Ha Francziaországnak e derék vitéz népet
sikerül magához csatolni, hatalmas ellenségünknek, az osztráknak, a jobb
karját kötjük meg vele. Gondolj rá, minő diadaloknak lenne alapja a te
házasságod Ulászlóval Francziaország fegyvereire nézve?
A herczegnő keserű gunyorral mondá:
– Tehát az én feladatom, hogy hadseregeket szüljek Francziaország
számára?
Az ilyen erős mondatok azon kor hölgyeinek szájában nem voltak
szokatlanok.
– S ha lehet: ikreket! mondá a király. És nevetett. A mire kettős oka
volt. Az egyik az, hogy e szóra a herczegnő mélyen elpirult. A másik
pedig az, hogy a bon mot historice is találó volt. Lengyelország
magatartásától függött, hogy a magyarok is győzzenek Ausztria fölött,
kik szintén szövetségesei voltak a franczia királynak.
Tehát a királynak volt oka nevetni, a herczegnőnek pedig elpirulni.
– Tehát el kell bújdosnom a bölények hazájába, sóhajta fel a herczegnő.
Annál jobb, mentül messzebb innen.
Jó oka volt rá, vágyni ki a világba, akárhová, csak Francziaországban
nem maradni.
– Akarod meglátni vőlegényed arczképét? kérdé a király.
– Nem bánom.
A király odavezette Luiza Máriát egy háromlábú támlányhoz, melyen zöld
selyem függönynyel letakarva volt egy arczkép, széles arany rámában, s
felveté az arczképről a függönyt. A lengyel király mellképe volt az.
A szép kék szemek egyszerre elfeledték a sírást s elkezdtek kaczagni.
– Ez az ő álarcza? kérdé a herczegnő.
S kérdése nem volt alaptalan. Ulászló olyan jelmezben volt ott lefestve,
feltett kalpaggal, vállára vetett kaczagánynyal, a minőt Párisban csak
az álarczos bálok körmeneteiben szoktak csodára közszemlévé tenni.
– Ez hű képmása vőlegényednek.
– De hát ez a sok nyuszt, medve, róka, mind vőlegényem lesz nekem?
– Hisz azokat lerakja, mikor vacsorál.
– De minő arcz! Hát vad ember ez, az otahaiti szigetről?
– Miért volna vadember?
– Hát az a két tiraturaciuolo ott az orra alatt, hogy van oda srófolva?
– Miféle tiraturaciuolo?
– A hogy a dugóhúzót hívják olaszul.
Hisz az nem dugóhúzó! hanem bajusz. Un pair des moustaches.
– Hát az micsoda?
A szép herczegnő mindig csak olyan férfiakat látott, a kiknek szép
símára borotvált ajkaik voltak. (A Henry IV. bajusz és kecskeszakáll
divatja rég elmult már, azt még az anyja ismerte.) S sehogy sem fért a
fejébe, hogy az a kacskaringós valami ott a férfiajk fölött nem valami
szarunemű kinövés, mint a kakasnak a sarkantyúja, se nem valami
membrane, mind a kalekuti pulyka orrdísze, hanem istenadta hajféle, a
mit viaszkos kenőcscsel mesterségesen sodorintanak ki ilyen szijács
formára s a mely országban az divat, ott azt nagyon szépnek találják.
A szép herczegnő háttal fordult az arczkép felé s úgy nézett rá a vállán
keresztül vissza, s egy gúnyos nevetés volt rá a birálata.
– Kedves hugom, monda neki a király. A mai napon akárkinek az arczképét
mutatnám én neked e rámában, azzal a szóval, hogy «ez a te jövendő
férjed», mindegyikre ezt a gúnyos nevetést hallatnád s mentül szebb,
cziczomásabb, mentül délczegebb és daliásabb volna a férfi, a kire
figyelmedet felhívnám, annál nagyobb gyűlölettel néznél arra. Előtted
áll Cinq Mars arcza még, s azon keresztül mindenkit utálatosnak látsz.
Azok rád nézve elevenen is csak festett képek. Hanem ez, a kit mutattam
neked: ez egy eleven ember. A kiben igazi vér van és igazi lélek. Nem
szép. Csúf. Nekem sem tetszik. Arczképe visszataszító. Hanem ha elmondok
neked róla csak egyetlen egy vonást, nagyobb művész leszek, mint
Correggio, mert egy vonással elragadóvá fogom tenni ezt a képet.
– Tanúja leszek a csodatételnek, sire.
A szép herczegnő erre odafordult egészen az arczkép felé s fehér kezét a
függöny alá téve, maga tartá azt feltakarva s aztán le nem vette szemeit
a képről, a míg a király beszélt.
– Ez a férfi nem úgy született bele a trónba. A lengyelek választják a
királyt. Ott nincsenek királyfiak. Mikor még egyszerű nemes volt, ő is
részt vett abban az ütközetben, mint egyik vezér, a melyben a lengyel
király a német császárt, Henriket annyira tönkre verte, hogy a császár
maga kérte a békét. A lengyel király ezt az embert küldte el, mint
teljhatalmazottját a császárhoz. A követ kegyetlen föltételeket szabott
a császár elé. A császár azt mondta, hogy azok elfogadhatlanok. «És
mégis el kell azokat fogadnod», mondá a lengyel nemes; «mert nincs erőd
a győztesekkel szembeszállni». De van, szólt Henrik s azzal egy roppant
nagy vasládához vezette a lengyel követet, a minek tetejét felnyitva
előtte, oda mutatott: az pedig tele volt kivert aranynyal és
ékszerekkel, a miken szikrázott a sok drágakő; «ez ma az enyém, holnap a
tied». Erre a lengyel nemes, megragadva saját kaczagánya bogláros arany
lánczát, leszakítá azt onnan s odaveté a többi kincshalmaz közé: «legyen
hát még ezzel is több neked!» Henrik azt mondta rá: «köszönöm!» becsukta
a ládát s aláirta a súlyos békekötést. Ez a nemes volt az, a kinek az
arczképe előtted áll.
A herczegnő szokatlan tűztől ragyogó szemei az arczképről a király
szemeibe villámlottak át.
– Úgy van, sire, ön Correggio. Én ennek a férfiunak tudnék felesége
lenni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –