Az ezerötszáz nyolczvanhetedik esztendőben, szent Mechtildis napjának
éjszakáján, a montmartrei benczés apáczák kolostora elé állított
alabárdos őrrel nagy csoda történt. Este odaállították, mint szép barna
fürtü ficzkót s reggel, mikor érte jöttek, hogy fölváltsák, találtak a
helyén egy galambősz vén embert. Egy éjszaka megőszült.
A montmartrei benczés hölgyek kolostora régóta gonosz hírben álló
rémtanya volt. A kolostor úgy el volt adósodva, mint egy előkelő nemes
ember, s a jövedelmei épen nem fedezték a kiadásait. Az éltesebb apáczák
eljártak napszámba dolgozni, s a fiatalok kalandok után néztek szét. A
kőkerítés a zárda körül sok rést láttatott már, némelyik nem is magától
támadt s a kert fái el voltak vadulva, inkább bozót volt az már,
rejtélyes bujósdihoz való. Jámbor ember nappal sem igen mert arra felé
közelíteni, s ha néha estenden a kőbányák között elvezető úton a
montmartrei szélmalmok őröltetői megláttak egy pár olyan fehér öltönyös
és fekete fátyolos hölgyalakot végig sétálni a város felől a zárda felé,
távolról kisérve valami sarkantyus vitéz által, ki a köpenyét a szája
elé csapta és tollas kalapját a szemére huzta, mondogatták egymásnak:
«no, ez sem látja holnap a napot». A néphit kész volt még titkos
gyilkosságokat is sejteni e falak között.
Mikor már egészen közel volt a zárda a végbukáshoz, elfogyva pénz és
jóhír végképen, akkor egy szerencsés véletlen ismét megszabadította az
elpusztulástól. A zárdában találtak egy eddig felfedezetlen nagy lyukat.
Ez a sötét üreg lett a gazdagság kútforrása a zárdára nézve. Penészes
okiratok bizonyíták, hogy ugyanezen sötét üreg volt az, a hol szent
Dénes titkos miséit tartotta az első keresztyén gallusoknak; a miért
azután a pogány druidák vérpadra hurczolták (mások szerint: a római
proprætorok) és lenyakazták. A legenda szerint a lenyakazott szent
ember, levágott fejét a hóna alá véve, visszaballagott ugyanabba a sötét
oduba, a hol eddig a matutinákat tartá s ott temetkezék el. A
felfedezett nagy lyuk mélyén csakugyan találtak is egy emberi
csontvázat, melynek a koponyája szokatlan helyet foglalt el s így a
hagyomány egészen hiteles lett.
E felfedezés után a montmartrei benczés kolostor divatba jött ismét, a
környékét beépítették nyári palotákkal, az elhagyott vad vidék, a
rongyos külvárosi viskótömkeleg helyet adott olyan kéjlakoknak, a minők
voltak a séjour du roi, a flandriai gróf palotája átellenében a
Leval-kastély, a hova a legmagasabb urak és hölgyek csak meghatározatlan
időkben látogattak el; a hirhedett Royaumont palota, a hol a nemzet
szine virága tartotta, – rendesen véres párbajokon végződő, –
saturnáliáit.
A Medicis házból való királynék aztán kegyes adományaikkal is
elhalmozták a zárdát.
Hanem annak azután csak még rosszabb lett az által a híre. A szomszéd
«séjour»-okban otthonos szerelmi cselszövények, s a Bouteville lovagkör
éjjeli orgiái semmi jó befolyással sem voltak a zárda erkölcsi
reputatiójára.
Ekkor a zárda főnöknője, hogy a polgárság előtt is visszaszerezze az
annyira szükséges népszerüséget, azt a kegyet kérte ki, hogy minden
ezentúl lenyakazandó lovagnak a holtteste a kivégzés után az ő
kolostorukban legyen a temetés órájáig kitéve.
Ez a kegy, mely nem volt megtagadható, sőt egészen indokolható azon
okból, hogy maga szent Dénes is oda tért vissza halálos martyriuma után,
nagy látogatottságot szerzett a montmartrei kolostornak. Ott kezdett
némi rend helyreállani. A perjelnő berakatta a kerítésen tört réseket;
inkább egy pár mellékajtócskát hagyatva rajta. Ez oknál fogva a zárda
ismét «divatba» jött.
Mivel hogy abban a világban valakinek a fejét elveszteni egészen párisi
divat volt. Nemesemberi kiváltság, a mit használni kellett. Ide hozta a
levágott fejét a hóna alatt Mortmorency Bouteville lovag, párbajvívás
miatt halálra itéltetve; utána jött Balagny lovag, azután Monglas,
Villamore és sokan mások, mind híres párbajhősök. Divat volt a jó
barátot tréfából leszúrni, s aztán tréfából a maga fejét levágatni.
Az említett éjszakán épen két nevezetes főúr foglalta el helyét a
hírhedett donjonban: De la Mole és Coconas lovagok.
Ez a két lovag változatosság okáért nem párbajvívás miatt került ide;
azzal voltak vádolva, hogy a király ellen esküdtek össze, hogy Alençon
herczeget, a király testvérét biztatták fel, hogy a kálvinista párt
élére álljon, s vívja ki a protestánsok vallásszabadságát.
És abban az időben egészen divat volt Párisban összeesküvéseket
csinálni. Ha az alattvalók nem csináltak összeesküvéseket, csinált a
király. Cselszövény útján jutott a lengyelországi trónra még mint
növendék fiú; mikor a bátyja halálával a franczia trón megürült, azt se
mondta a szegény lengyeleknek, hogy «befellegzett», megszökött tőlük s
cselszövénynyel foglalta el a franczia trónt, onnan gyönyörüségesen
összeveszítette az alattvalóit egymással, s ha vette észre, hogy egy
ellenpárt hatalomra kezd kapni, hirtelen annak az élére állt, otthagyta
az addigi híveit s üldözte s megcsalta mind a kettőt. A Bertalanéji
borzalmakban is részt vett, királyi palotája erkélyéről lövöldözve
menekülő alattvalóira.
Most épen Alençon herczeg híveinek üldözésére került a sor.
A király elleni pártütéssel s a hugonottákkal való szövetséggel vádolták
Mole és Coconas grófokat.
Molenál találtak egy nevezetes bizonyítékot.
Mikor a házát felkutatták, egy elzárt szekrényben fedeztek fel egy
viaszból készült emberi alakot. Ennek a viaszbábnak a szivébe apró
gombostűk voltak szurkálva.
Ez a tanujel világosan bizonyítá a király élete ellen való
összeesküvést. Az astrologusok és horoscop-csinálók kideríték a
legalaposabb tudományos könyvekből, Albertus Magnus, Hermes Trismegistos
és Paracelsus doctrináiból, hogy ilyen viaszbábnak gombostűkkel való
szurkálása nem való egyéb czélra, mint a királynak bűvészeti úton való
megrontására, a mint hogy Henrik maga is bizonyítá, hogy több ízben
érzett ez idő alatt éles szurásokat a szíve táján.
E váddal szemben De la Mole lovag azt hozta fel mentségül, hogy ő e
viaszbábbal nem a király megölésére törekedett; hanem egy szép hölgynek
a meghódítására. Választottja szívét nem tudta addig semmiképen
meglágyítani, a míg a tudós Ruggieri Cosimo, a hires mágusz azt a
tanácsot nem adta neki, hogy az általa bűvészi attributumokkal ellátott
viaszbábnak a szívébe gombostűket szurkáljon; a mi azután teljes sikerre
is vezetett. Ugyanezt bizonyítá pecsét alatt maga Ruggieri Cosimo is. A
franczia törvényszék azonban az olasz mágusz bizonyítványát nem fogadta
el teljes értékünek, s mivel hogy Mole lovag nem akarta megmondani, hogy
ki az a hölgy, a kinek a szívét ily bűbájjal nyerte meg? ennél fogva
halálra itéltetett.
(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki az a hölgy?)
Coconas lovagot pedig, egy piemonti főuri család ivadékát, azzal
vádolták, hogy a hugonottákkal egyetért.
Bizonyíték volt ellene az, hogy a Bertalanéji mészárlás idején kiállt a
palotája elé s a mint egy-egy megkötözött hugonottát hozott azon a nép s
vitte volna kivégezni, ő közéjük elegyedett a gyilkosoknak, elkezdett
velük alkudni a halálra szánt áldozat fölött; pénzt igért a hóhéroknak,
ha a prédájukat neki engedik át s ilyen formán harmincz hugonotta férfit
mentett meg az utczai mészárlásból.
Coconas lovag e váddal szemben felhozta mentségül, hogy mi történt
azután azokkal a megmentett hugonottákkal, a kiket ő a néptől
megvásárolt? Azokat ő fölvitette a nagy vivó termébe s ott, a hogy hátra
voltak kötve a kezeik, egyenkint sajátkezüleg leszurkálta őket; ezt
pedig azért tette, mert egy szép hölgy, szivének választottja azon
óhajtását fejezé ki előtte, hogy szeretne részt venni ebben a
Bertalanéji «mulatságban», de minden őt érhető veszély nélkül. A lovag
tehát megszerezte neki ezt a ritka élvezetet. A harmincz hugonotta közül
huszonkilenczet ő maga legyilkolt, a szép hölgynek teljes
megelégedésére, ki igen jól mulatott a lábaihoz hurczolt hugonották
halálkínjain, előbb megkísértve őket hitük megtagadására rábirni,
életbenhagyás igérete mellett: egy-kettő akadt, abrenunciált. Volt olyan
is, a ki halálfélelmében rá hagyta magát vetetni, hogy az Istent
káromolja s az ördögöt vallja. A szép hölgy azért csak ezeket is
ledöfette s nagyon kaczagott a feltréfálásukon. A harminczadikat Coconas
lovag azért hagyta élve, hogy a végig nézett «mulatság»-nak élő tanuja
maradjon; a ki arról hiteles bizonyítványt is adott ki. Minthogy azonban
a római jog szerint «egy tanú: semmi tanú»; a második szemtanut pedig, a
szép úrhölgyet a lovag nem akarta megnevezni, annálfogva a
«hugonottákkal folytatott szövetkezés» miatt halálra itéltetett.
(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki volt az a hölgy?)