Tudjuk jól, hogy annak a csodálatos növénynek, a minek asszonyi hajzat a
neve, a mióta csak a költők belemesterkedtek a história-irásba, a
legrégibb időktől fogva mindig akadt megdicsőítője. Berenice haját a
csillagok közé fölemelték; a carthagói nők haja az utolsó «bellum
punicum»-ban szerepelt, mint kézíjak idege. Egy ilyen tömör, ragyogó
hajsátorért fellelkesülni nem is kell valami nagy fantázia: ez a márvány
homlokról aláomló kuszált sugár-özön, a villanyosság rejteke, a
hidegvérű philosophot is képes phantastává galvanizálni, ez a tízezer
húrú hárfa, aranyból, ha szőke, aczélból, ha fekete, akárkit költővé
avathat: azon könnyű játszani; de a mi regényünk egyetlen egy szál
hajról szól csak; «egy» asszonyi hajszálról. És azután épen ez a hajszál
volt az, a min mult, hogy Európa térképe egészen át nem változott, hogy
Magyarországon egy magyar gróf új dynastiát nem alapított, hogy a török
szultánok stambuli residentiájukat Bécscsel nem váltottak fel, hogy
Lengyelországban nem franczia királyi vér uralkodik, hogy Moszkvában nem
a lengyel parancsol; ez mind egy hajszálon fügött, s azon mult, hogy az
a hajszál «nem» szakadt el.
Az asszonyi hajszál nagy hatalom a világtörténetben. A legokosabb
emberek képesek mindenféle babonát elhinni egy asszonyi hajszálról. Ha
Gordius király a szekerére vetett feloldhatlan csomót nem somfaháncsból,
hanem egy szál asszonyhajból bogozta volna össze, azt még Nagy Sándor
sem tudta volna felbontani, se kettévágni.
Tehát az elmesélendő történet összefüggését képezi egy valóságos, nem
allegorikus, de aranyvörös női hajszál.