Mikor aztán De la Mole és Coconas lovagok eljöttek a hónuk alá fogott
fejeikkel a montmartrei kolostorba, ott elhelyeztettek a szokott
pompával, mely rangjukat megilleté, hogy e tekintetben semmi panaszuk
nem lehetett. Ravatalaik fel voltak ékesítve czímereikkel s az említett
donjonban akként felállítva, hogy a nézésükre csődülő néptömeg a három
nyitott ablakon át szemlélhette a szomorú pompát.
A szeglettoronyba, a hol a kivégzettek ravatala állt, csak a zárda belső
folyosóján át lehetett jutni, s az a közönség előtt el volt zárva; kívül
pedig a torony elé alabárdos őr volt felállítva.
Tehát az említett éjszakán, melyről feljegyeztetett, hogy annak éjféli
óráiban egyike a legnagyobb zivataroknak zúdult alá Páris tetőire,
történt az, hogy a zárda donjonja előtt álló alabárdos, fegyvere nyelére
támaszkodva, számlálná, hogy hányadszor üt le a mennykő? egyszer csak
azt veszi észre, mintha a sejour royal előtti mezőn egy bolygó fény
tánczolna végig.
Nehéz volt a kémlelés. A villámlobbanás el-el vette a sötétbe bámuló
szemefényét; úgy, hogy a rákövetkezett szurok sötétségben csak
időhaladtával tudta ismét észrevenni azt a közeledő fényt, a mi semmi
esetre sem lehet más, mint valami gonosztétlélek.
A bolygó fény egyre közelebb tartott, fel a Montmartre oldalán. A zápor
megszünt már; de az égvillogás egyre tartott. A hegytetőn egy szélmalom
vitorlája elszakította a lánczát, s az most a sebes viharban, mint egy
őrült szörnyeteg, kapkodott az égbe, a futó felhők után. Az őr egyre
jobban a kolostor felé látta közeledni a rejtélyes fényt s egyszer,
mikor a villám nagy időközt tartott, azt is kivehette, hogy három alak
közeledik a kolostor felé: elől egy fekete, a minek a kezében van az a
fény, a mit a zápor és a vihar sem olthat ki, annak a nyomában pedig két
hölgyalak, fehér ruhában, fekete csuklyával a fején.
Nem lehetnek mások, mint elkárhozott lelkek.
Éjfélben, vihar, égdörgés között ki hagyná el más a helyét, mint a ki
arra van kárhoztatva, hogy kisérteni járjon? A kiben meleg vér van: az
nem járhat itt most.
A mint a három alak a kolostor falához ért, ott egyszerre eltünt a
világosság a fekete alak kezében: a koromsötétben nem lehetett látni
többé a kisérteteket, s mikor újra lobbant a villám, már egyet sem
látott az őr a három alak közül.
Hanem rövid idő mulva beszélgetést kezdett hallani a háta mögött a kerek
donjonban, a hol a két lovag volt kiterítve. Olyan beszédet, a minőtől
az élő embernek a tagjaiba áll a láz s a keze elzsibbad a kadmarkolaton.
Két asszonyi hang beszélt egymással: egy mély és egy csengő.
– Melyik a tied, melyik az enyém? azt kérdezé az egyik.
– Az enyimnek az újján volt egy gyűrű.
– Ha aranyból volt, lehúzta a hóhér.
– Tollszárból volt, egy szál hajammal körülcsavarva.
– Lószőr gyűrű a saját hajadból, hahaha!
Aztán mind a ketten nevettek.
Két dæmon nevet így, mikor éjfélben előjönnek, a vesztőhely szinén a
halottakon megosztozni.
Megjegyzendő, hogy abban az időben divat volt Párisban a hölgyek között
a lószőrgyűrű-kötés. E divat Coblenzből került ide. A franczia nők aztán
azt a javítást tették a divaton, hogy lószőr helyett emberi hajszálakat
használtak hozzá. Ha a hölgyé szőke volt s az imádóé fekete, a
kétféléből igen szép betűket is lehetett a gyűrűre fonni.
– Itt van a gyűrű! mondá aztán a mély alt hang.
– Akkor az az enyim: nesze a tied.
Arra aztán elkezdett mind a két kisértet keservesen sírni és átkozódni,
hogy azt hallani lélekkárhozat volt.
A halottakat keresztneveiken szólongatták s elkezdték őket válltól lábuk
hegyéig végig csókolgatni. Minden csók után megnevezték a helyet, a mit
ajkuk érintett. Ez a te kebled, ez a te kezed, ez a te térded, ez a te
lábad ujja!
Az arczaikat nem csókolhatták meg, mert a fejeiket nem találtak sehol.
– Hová lettek a fejeik? Én az enyimét nem találom.
– Én sem az enyimét.
– A lábához nincs téve.
– A hóna alatt sincs, a hogy szokott.
– Keressük őket!
Azzal elindultak tapogatózni a sötétben, keresték a két levágott fejet.
A csengő hang felsikoltott:
– Jaj, egy csontkoponyára tapintottam!
A mély hang suttogá utána:
– Hah, én fellöktem a feszületet.
Az imazsámolyba botlottak, azon volt a koponya és feszület. Mentek a
sötétben kutatni tovább.
Aztán mind a kettő egyszerre örömteljesen sivalkodott fel:
– Itt vannak!
De az öröm is hasonlított inkább a kétségbeeséshez.
A két levágott fő egy külön asztalkára volt kitéve, a donjonnak egy
fülkéjében. Ott rátaláltak.
– De melyik az enyimé? kérdezé az egyik.
– Én az enyimére ráismerek, tudom, a szép kunkora bajuszáról, hegyes
szakálláról.
– Az enyimnek is az volt: össze ne téveszd.
– Hogy téveszteném el? Hányszor ismertek rá újjaim hegyei erre a fejre,
mikor a szemeim nem láttak. Ismerem a homlokának gömbölyüségét, az
agyának minden kidomborodását, ismerem a hajfürtei lágyságát, ez az
enyim.
– Akkor enyim a másik.
– S újra hangzottak azok az ádáz csókok s a kétségbeeséssel, őrjöngéssel
határos hizelgések: ez a te kedves homlokod, ez a te dicső arczod, ez a
te csalfa szemöldököd, ez a te édes ajkad.
– Hogy nem láthatjuk őket? suttogá az egyik.
– Nem hozhattuk ide a szövétneket, hisz mindenki meglátta volna.
– Hátha még sem az igazit választottuk ki?
– Az is meglehet.
– Bár csapna le a mennykő iziben, hogy lenne világosság!
S a rossz léleknek csak kivánni kell a villámot, mindjárt lecsap az. Egy
rettentő tűzsugár, egész lángkéve, sujtott alá egyszerre a ketté
hasított fellegből s a kék, zöld, veres fényt váltó lobbanásnál látta az
őr, mint áll az egyik kisértet: egy nőalak az egyik ablakban,
féltérdével a párkányra dűlve s a levágott fejet egyik kezével az
üstökén, másikkal a szakállán fogva, a villámló ég felé fordítja. Aztán
felkiált:
– Húh! hisz ez a tiedé!
– S te az enyimét csókoltad! Fajtalan!
– S te az enyimét, boszorkány!
– Te is az! fogd a tiedét!
Azzal egymáshoz hajigálták az eltévesztett fejeket s elkezdtek
összeverekedni; csakúgy csattogtak a tenyereik.
A villám belecsapott abba a szélmalomba, a melynek a vitorlái el voltak
szabadulva s azt felgyujtotta, az most azután, mint egy négy szárnyú
szörnyeteg, forgott tüzes keleplővel a magasban, vérvilágot árasztva az
ember arczú felhőkre: a rém verőfénynél az alabárdos most már két fekete
árnyékot látott egymással dühösen verekedni a donjon belsejében s
hallotta nem emberi vijjongásaikat, Istennek és a szenteknek
káromlásával vegyest.
Ekkor összeszedte minden lelki erejét s teljes torkaszakadtából beordíta
az ablakon:
– Pusztuljatok el, ha Istentől vagytok!
A villámcsapásra késve következő mennydörgés földrázkódtató csattanása
aztán minden egyéb hangot elnyomott; a két rémalak egyszerre eltünt a
donjonból s a kolostorban mély csöndesség lett. A Montmartre körül nem
hangzott semmi nesz, csak a nagy kloakának a zuhogása az omló
zápor-áradástól (annak a nevezetes kloakának, mely Marat hamvait
elsöpörte később, mikor a Pantheonból kiszórták) s csak a szélmalom
tüzes vitorlái forogtak még a dombtetőn, mint egy égő kereszt, mely nem
talál nyugtot az égben. A rémeknek, ha haza akartak találni, nem volt
szükségük szövétnekre, ki volt világítva az ég.
Mire az őrt felváltani jöttek, az meg volt őszülve rémületében.
S hogy igaz volt s nem káprázat, a mit látott, bizonyítá az, hogy az
éjjel a két lovag feje csakugyan eltünt a donjonból.