Az ember szereti magának vetélytársát úgy képzelni, mint egy gyáva,
haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.
Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva,
dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényúr, a ki rablóvára
fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz,
a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzi, kinek arcza csak a bortól tud
pirulni s elsáppad, ha csatáról van szó.
Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.
Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát
harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan
diákra fordított néven Zavissius Nigernek neveztek.
– Jösz, hogy elmenj; mondá Jagello a belépő ifjúnak. A magyar és lengyel
trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az
ozmán; segítenünk kell rajta, hogy megmaradjon.
Száva leütötte fejét, arra gondolt, hogy ha Magyarország elveszne,
vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.
– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk
nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év
előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most újra megütközének a
magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről;
az ozmán hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült
meg.
A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.
– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az
ifjú Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.
Száva arcza hirtelen lángra gyulladt e szavakra. Vetélytársának híre
villámként futott át lelkén s új vágyakat teremte abban.
– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagello, e név a
tied, arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod
érdemelni.
És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely
lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal
ösvényén. Nem várhatta, míg a vezérletére bizott dandárok elkészülnek,
rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment
Magyarországba.
* * *
Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal
kalpagán, ügetett Dédesvár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott
az erdők között fényes bádogfedelű tornyaival s zászlós szélvitorláival
egy kerek vulkán alakú halom tetején.
Egy keresztút összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű
gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.
– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólítá meg a sastollas a vele
találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban
jártam, nem ismerem ki magamat.
– Fogadj Isten, bajtárs; viszonzá a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed?
Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.
– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.
– Úgy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendesz
házamnak.
– Én lengyel vagyok. Győzelmeid híre hozott ide hazámból. Királyom
engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.
– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva úgy is indulunk Szerbiába. Egy jó
vitézzel többen leszünk.
– Te oly sűrűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly
bájoló.
– Tedd hozzá: és olyan jó.
– Boldog is vagy?
– Két fiam van.
A lengyel felsóhajtott.
– S mégis elhagyod őket, hogy a harczba menj?
– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, míg a kapuig jő,
hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a
kiket szeretünk.
E beszéd közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s
a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport
gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység prædialis
nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut
játszottak.
– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; mondá Rozgonyi az idegennek.
A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is
oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földműves
kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát
játszanak. Nézd, kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a
másik a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hisz ez nagyon
egyenlőtlen harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, míg amott
tizenhatan. – Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiú, meglásd, mire
mégy. Álljunk meg és nézzük el, mit tudnak.
A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a
csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek
háboruját.
A magyar csapatnak három szinű selyem zászlója volt, a törököknek
félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt
a kölcsönös hadi jog.
A török félholdat formált, a magyar egy négyszöget. Jó hajlós fiatal
pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei,
ez vala a munitió.
A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a örök Allaht
ordítva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák.
Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant
a vadalma, de senki el nem esett még.
Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a
magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult
s el kezde futni.
– Ne hagyd magad fiú, mondá Rozgonyi mérgesen.
De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, alja terítve
savanyú gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor
hirtelen nekifordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte a
támadókat.
Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott hadi tanácsot tartottak,
hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az
ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt
rájuk.
– No most mindjárt bekerítnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy
önkénytelenül segítni akarva fia játékában.
Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió
közepett, irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul kerülőket,
addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló körül maradt
figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett vadkörte-zápornak, közé
tört a zászló-őröknek, egyet-kettőt a földre teríte közülök, a többit
bajtársai foglalák el, míg ő maga a zászlótartóval eredett birkozásba, s
a lófarkat kitekerte a nálánál egy fővel magasabb siheder kezéből.
Ezzel vége lett a harcznak.
– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiú
meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve
futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza
csókolá.
– Legyőztük a törököt, szóla kipirult arczczal a fiú.
– De nagyon kevesen voltatok ti.
– Hisz azért voltunk magyarok; viszonzá a fiú büszkén. Mindig kevesebb a
magyar, mint az ellensége.
Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban
mindig úgy fordítá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre
kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi
vonás dagadt fel rajta.
– Egy kis sebet kaptam, mondá a fiú vidoran, midőn apja a rejtegetett
daganatot fölfedezé. Anyám úgy is azt mondja mindig, hogy hozzád legyek
hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is
van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog
hozzád találni.
A lengyel önkénytelen sóhaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.
– Nézd apám, szólt a fiú suttogva, ez az idegen, a ki veled jő,
könyezik.
Rozgonyi oda fordult hozzá.
– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle
résztvevő hangon.
– Senkim, senkim a világon. A szél homokot fútt szemembe.
Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére
tekervényes csiga-út vezetett; az akkori idők izléses pompájával épült
várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyű tornyocskák voltak, mulató
helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot
pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sűrű bükkerdőből kiértek.
A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.
Rozgonyi sarkantyúba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.
– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.
Rozgonyi fejével inte, míg a fiú kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé
vissza anyját.
Az út második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a
nő, és így sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe
lehete nézni, s mikor azok a felvonó híd elé érkeztek, már a nő ott állt
a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, míg kisebb fia, kit
kézen vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.
– Nézd anyám, a törökre voltam! kiáltá a nagyobbik fiú gyermekes
dicsekedéssel, az elfoglalt lófarkot mutatva.
– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király
kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyűjtsek. A hadriadó
mindenütt visszhangra talált az országban; a legjobb vitézek útban
vannak a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de ím hol
maradt utitársam? szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta
mutatni.
A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az
ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.
Az évek előtt karcsú, halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult
fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi
epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki,
hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták
el.
A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?
– Lovag! Lovag! kiáltozá a kis fiú, vesszőparipáján elébe nyargalva.
Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.
A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.
– Apád lovának szárnyai vannak, mondá neki könyező tréfával, az enyim
csak gyalog jár. – Azzal átadva lovát az odaérkező csatlósoknak, dobogó
szívvel és kipirult arczczal hagyá magát a kis fiú által szülőihez
vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy
el ne felejtse.
Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje
szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.
– Nem ismert rám, mondá a lengyel magában keserűen, pedig én minden
vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek,
ugyanaz a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva mind
az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is
gyűlölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.
A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit
a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön
végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást
kezdé fölvenni, mely színt ad az éjszakának.
Czeczilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsú termetével az
erkély korlátján; hosszú szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a
lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán
tekinte maga elé. Minő kietlen táj, mondá magában; köröskörül puszta
erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szűk, sötét
völgyben semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy
csendesen keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön;
minő szomorú vidék.
– Nemde, lovag, szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s
beszédre akarva hozni, ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörű táj ez a
mienk?
E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az
Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a
Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban
sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa; nemde gyönyörű táj?
– Gyönyörű, viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről a
száz öles mélységbe levetni.
Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon
mindenik.
Újabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei
megtudva Rozgonyi hazaérkeztét, siettek őt, mint a magyarországi összes
hadak fővezérét üdvözölni; néhány óra alatt számos társaság szaporodott
össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei; köztük
néhány bajnok hírű prælatus is, kiket a vár ura és urnője együtt
fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő
is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle
egy nő sem volt jelen.
Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik
tárgya eleintén merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn
egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka
röppentyűket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyike sem adott arra okot,
hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.
A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Czeczilia mellett balról,
míg Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem
tud magyarul, s a mi keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt
beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni.
Nem így akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden
ember, hogy Czecziliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna,
ha durvák lettek volna, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök
veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót
kiejteni, mely által Czeczilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy
akkor annak keztyüjét vethesse s megbemutathassa, hogy egy szó miatt meg
tud halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég
iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.
Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a
bor el fogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.
De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes.
Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország
örök élte szentesíté a fölemelt billikomot, s ha egy pár pohár az
urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes
magasztalás volt a köszöntésben.
Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve,
odafordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában,
alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá
magához intéztetni:
– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.
S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.
Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind
fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő
áldomását, míg a lengyel a kábító hangzavarban ámolyogva kelt föl
helyéről s fölvevé serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra
Czeczilia felé.
Rozgonyiné mosolyogva húzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást,
mire a lovag még nagyobb zavarba jött.
– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva
a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.
A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét
oly resignátióval üríté ki, mintha bürökkel lett volna az tele.
Ez áldomás után Czeczilia búcsút vőn vendégeitől s eltávozott körükből.
A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül
maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Czeczilia azt mondá: «ön üres
pohárból akar inni?» s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy,
egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor
imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás
enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a
bacchanáliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák
magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Czecziliáról,
Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s
mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába
vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt
ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.
De újra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek
helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródok
által kimutatott hálótermekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s
kitüntető szivességgel vezeté hálószobájába.
A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő
egyszerre gyűlölni és becsülni kénytelen.
Hálószobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott
karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva
kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt
neki s távozni készült.
A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok
függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag
elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába
kellett kapaszkodnia.
A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s
aggódva kérdé tőle, mi baja?
Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel odamutatott
s alig érthetően hebegé: «e kép!»
– Ez arczkép itt szélről az enyém; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az
ott középett nőmé, mint menyasszonyé.
– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb
érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal
felül volt, s egy ifjú lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal,
lengyel apródöltözetben.
– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének
képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a
könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni
Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el, kit
szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke
erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.
– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyulladt arczczal, magánkívül
ragadva meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok
Cserni Száva.
Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul
a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott,
melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.
– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de
nem tűrhettem, hogy nevemet dicsőítni halljam az által, ki nálamnál
nagyobb és nemesebb.
Rozgonyi még mindig elfogódva szorítá vendége kezét.
– Miért sirattatod magadat, hogyha élsz?
– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem
becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy
azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás,
mely börtönömből újra előhítt, új alakot adott arczomnak; a világ nem
ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős,
azt is elváltoztatám latinra, most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni
Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sírból, hogy meglássa azt
a hölgyet, kiről annyit gondolkodott és ha boldogtalannak fogja találni,
boszút álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa azt, ki őt
azzá tevé. A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. Rozgonyi,
fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted el – s ki
téged ezért szívéből megáld.
A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába
s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny
oly jól esett mindkettőnek.
– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi, szólt Száva indulat-kitörése
elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a
világ előtt, de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem.
Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én
büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet
nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszítsem érte. Igérd meg,
hogy soha sem fogod előtte e titkot elárulni.
– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy
megteended azt, a mire kérni foglak.
– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kívánod tőlem, mást
mindent teljesítek.
– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely úgy látszik, hogy általunk
megkezdve, nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi
bajnoknak került már életébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak; ki
tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök, egy
gondolat szokta lelkemet háborítani: mi lesz nőmből, két apró
gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják
őket javaikból, vagy gyűlöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem,
ha e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit
mutatott számára, kiknek mindegyike oly hőn, oly igazán tudta őt
szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszítené mind a
kettőt.
– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a
mit nem teljesítendek.
– Lovag, te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet.
Igérd meg, hogy míg én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és
ha ott veszek, nem hagyod el soha.
Száva hallgatva tekinte maga elé.
– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az övé, monda Rozgonyi.
Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én
boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én
nyugodtan fogok alhatni a sírban, ha azt tudom, hogy te élsz.
Száva elérzékenyülten szorítá meg Rozgonyi kezét, elfordítva arczát,
mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé: nem
fogom őt elhagyni.
Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta
őt.
Száva lehajtott fővel térdelt le Czeczilia arczképe elé s megcsókolá a
mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s
valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt
határozott alakot adni.
A színes ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt
s nemsokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint dobognak
a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni. Érzé, hogy
akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.