A sors úgy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön
mindenik képes lett volna a félvilágot meghódítani, úgy találkozzék
egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.
Folyt már a harcz a magyar és ozmán között, Európa népei nézték
messziről; a kik távol estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad
pogány szavát; míg azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az
egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt.
Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is, egyik vára a másik után
esett el, pártoskodás, hűtlenség megbénítá erejét.
Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok, s mikor e váron
kívül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, hogy
azt úgy sem bírja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak tizenkétezer
aranyért.
Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek,
így történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezére
jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt
később ugyanannyi emberéleten sem vásárolhatta vissza.
Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet
erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont
nincs. Azon időben, mikor még az ágyúk hatalma nem volt annyira
ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte
elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár
tornyairól minden oldalról megvédethettek.
A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen
mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, az
átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később
Lászlóvárnak neveztek.
A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyűjté hadait, s megindult
Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bízva,
mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.
Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak,
akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, személyesen megjelentek. A
sok aranytól csillogó úr között lehete látni egyszerű szőrmezben egy pár
püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a fekete öltöny
nyilásain.
A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi
közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol
a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel,
nyargonczaival s alvezéreivel, míg a király udvaronczai folyvást
Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda
Stiborzicze, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig
kaczagó képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de
tarka öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüvé magával
vitt, még a hadi tanácsba is.
A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s
leterítve előtte a hely térképét, hadi tervét tanácskozás alá bocsátá.
Az egész hadsereg a lászlóvári ágyúk födözete s az éj sötéte alatt
átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s míg
a közel halmokra felállított ágyúk annak bástyáit lerontják, addig a
csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező ozman
csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái leggyöngébbek, az ott
törendő résen a lándzsások rögtön ostromolni fognak, míg a nyugoti
oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és
kényszerítendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az
Istené.
A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja
szólalt föl ellene.
– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most
határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.
A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.
– De tréfán kívül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz, arra nem
gondoltál, hogy ha az ellenség túlnyomó erővel talál ránk támadni, a
galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.
– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi
nyugodtan, úgy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta
itt van, mindig úgy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tízhez. Ha
Amurat maga fog jönni, itt is a király álland vele szemben. Máskor is
beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond
király úgyis tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.
A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.
– Jól mondád vezér, úgy monda, bár úgy lenne, hogy vele találkozzunk. A
szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogyha magától nem jő. Holnap
ilyenkor ágyúink dörgése viendi neki hírül, hogy itt vagyunk. Te
szállítsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s
meglátandjuk, ki marad el királya oldala mellől.
A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra
adatni fegyverzeteiket, csupán Stiborzicze csinált józan képet az
egészhez; úgy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét
szokta meghallgatni, mert ezúttal épen nem sietett a király oldala mellé
furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.
* * *
Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra
szállított ostromágyúk okoztak, gyanítni engedé, hogy a magyar seregek
megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világító
tűzgolyó lövetett fel a magasba, mely nehány perczre kétes tűzvilágot
vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén
egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres
néppel, lovakkal, ágyúkkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az
átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön
jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre
haladást. Reggelre az egész sereg a túlparton volt, a csapatok a vár
körül elhelyezve, az ágyúk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon
köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török
ijedelmére.
Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyúzást, míg a
seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripáik
mellett.
A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszítve, honnan
végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vígan
reggelizve, apródjai fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak
közelében.
Alig tartott az ágyúzás nehány óráig, midőn a láthatáron köröskörül
egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres
csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé
közeledtek.
«Jön a török!» hangzék kívül.
A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve
harczlovára szökött.
Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.
– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiüperli
aga, szemben a thessaloniai basa, túl rajta a szultán Begler bégje. Az
első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a
középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az
utolsót fogjuk két tűz közé szorítani.
A király helybenhagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre
indult, míg Rozgonyi tovavágtatott.
A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak
paripáikra, a vezér végignyargalt a felállított sorok előtt, s egy
nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyúzást
folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, míg a
csata foly; azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A
megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiüperli aga által
vezetett seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiüperli
által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk
kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit
is rendetlenségbe hozták, úgy, hogy az kénytelen volt gyalogságát
cserben hagyva, a megűzött spahikkal a távolban keresni menedéket.
Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler
bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a
király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a bég főzászlótartóját
saját kezével vágta le.
– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy
elesett törökkel volt tele s nehány óra mulva a mily sietve látszottak
közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.
A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az
ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyúk, a
megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket
a szélüstök hánytak, menydörögve hullottak le a várba.
– Nem jól megy így! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a
keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a
bástyák tetejét tördelitek, a helyett, hogy az alját lődöznétek. Ide
azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról, maga állt a legnagyobb
sugárágyú mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté.
– Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a
kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! Ekkor
újra menydörgött a sugárágyú második lövése. A toronyőrök mind
lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre
összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül
volt ásva.
– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót
s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már
elfoglalva a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy
nyargoncz, kipirult arczczal jelentve, hogy Firuz Bég, a szultán sógora
új erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyűjtve,
már látszanak zászlói a távolban.
Rozgonyi boszúsan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakítandá az
ostromot.
– A király már a síkon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.
– Úgy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomorúan, nem
ügyelve a szakállas tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen
látszott megválni a már elfoglalt bástyától, de a közelgő török had
zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.
E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől, «Jézus!» és
«Allah!» hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak
meglepetve tekintének oda.
A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad úszott alá, fegyveres
vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a
hol a török gályák álltak.
Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e
hajóhad és ki vezérli?
«Jézus, Jézus!» hangzék újra s az érkező gályák közül kibontakozott egy,
melynek minden vitorlája nemzeti színű volt, árboczokon villogtak a kis
szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén
ezüst pikkelypánczél, mely karcsú amazoni termetét csipőig födözte,
sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.
– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török gályák közé
rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a
mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyútűzzel
fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal
lőn borítva.
«Jézus!» «Jézus!» hangzott diadalhangon.
A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kísérő hajók rárohantak a
zavart török hajóhadra; tűzesőként hullott a pusztító görögtűz reájok s
a hulló szikrazápor közepett, mint egy túlvilági bálványkép, állt a
magasztos női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.
Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves
mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tűz lelkesíti, dolgokat
cselekedni, mikre a férfiak is büszkék lehetnének: fehér ruhája úgy
lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.
Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede
mindent ez új tünemény fölött.
Nemsokára az egész török had lángokban állt, vagy el volt sülyesztve,
ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen
Galambócz-várral szemben, s elkezdé azt ágyúival a Duna felől lövetni, a
hol az épen legkevésbbé volt védve.
– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.
A hajókon jött sereg ezalatt kiszállott a partra, s az ostromlók
örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket
egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszú sastollal sisakján, melynek
arczvasa le volt zárva.
Az újon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük
meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a
várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.
– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, elfogadom. S azzal
újra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt
elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva
látta, mint küzd egyfelől a fekete lovag az ellenség túlnyomó erejével,
egyenként támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, míg másfelől
a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár
bástyáit.
Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak
gyanítni sem tudta.
Egy óra alatt el volt űzve Firuz bég a síkról, a Dunán el volt égetve a
török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.
A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról
folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a víztől el levén
szorítva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.
A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek
bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly
jókor érkezett a csatába.
A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját
nyakában függő sárkány-rend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még
akkor is vérrel és porral volt födve.
– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz
elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé.
Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.
– Az vagyok, mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, s Rozgonyi bámulva
kiálta fel: «Cserni Száva!»
Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, míg Rozgonyié
elkomorult.
– Elfeledted igéretedet, hogy Czecziliát nem hagyod el, míg vissza nem
térek.
– Nem feledtem; tekints oda, szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.
– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szívdobogva.
– Ez az asszony Rozgonyi Czeczilia!
Rozgonyit az öröm magán kívül ragadta, nem tudott szólni, az indulat
rohama elfojtá keblét.
– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva, de
azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.
Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt
közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem, nem csodálom, ha a
győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét
a hős amazont közelebbről lehete látni, de mielőtt odaértek volna,
szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől
mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe súgta mogorva hangon:
– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.
– Jőjjön ugyanannyi ördöggel! kiálta Rozgonyi büszke bizalommal, állunk
elébe.
– Magam is azt mondó vagyok, viszonza Péterfi, hanem a király hivat
mindkettőtöket sátorába.
Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot
vetett utána diadalmas kormánypálczájával, azzal siettek a lovagok a
király sátorába.
Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte
megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan
magábatérés látszott helyt foglalni.
– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a
beszédet kezdeni; Isten irgalma úgy akarja, hogy diadalunk tökéletes
legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most
maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon
seregeket, miket mi nehány óra előtt futni tanítottunk. Áldassék az
Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha
ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.
Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lőn a sátorban. Az emberek
összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki;
senki sem akart.
A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s
midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszúra kezde nyulni, mintha
zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az
asztalra s daczos határozottsággal mondá:
– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd
határozatunkat parancs gyanánt és teljesítsd.
Rozgonyit mintha a villám sújtotta volna le egéből, nem tudott mit
szólni e váratlan parancsra.
Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: «Minek koczkáztatni oly
harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?» morgának itt is,
amott is. «Az idő roszúl volt választva Galambócz ostromára.» «A király
életét nem szabad koczkáztatni».
És valóban, Zsigmond próbálta már egypárszor, hogy mit tesz az, ha egy
megvert sereg a folyóvíznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört
buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy
hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi
csata után; s rögtön, mielőtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé
Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés
végett.
Részéről Galambócz ostromának abbahagyása volt igérve, miért viszont a
magyar seregeknek háborítatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.
Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna
képes seregeit összegyűjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a
jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.
Péterfi erősen fölkaftánozva tért vissza az elfogadott
fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a
kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.
Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a
sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz
ágyúkat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a
sereget visszaszállítani Lászlóvár alá.
Búsan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei
még füstölögtek, s a Dunán csendesen úsztak alá az elpusztult török
hajóhad egyes égő gályái.
A lovasság már egészen át volt szállítva, a gyalogságnak is egy része,
csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai
voltak még túlnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett
vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.
E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos ordítás
támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Firuz bég, boszútól ingerülve,
a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rárohantak a túlnan maradt
kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös
izenettel futtatá nyargonczait a hűtlen támadókhoz, halállal fenyegetve
mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó
árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről
fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a túlszorultakra.
A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a Dunaparttól s
maga Zsigmond körül lőn véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal
hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csúszva
furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király
férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s
ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben
érkezett oda Rozgonyi.
Paizsát elvetette a vezér s balkezébe dárdát, jobbjába kardot fogva,
utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra-balra öklelve
széthányta a támadókat, s egy tágító pillanatban kiugratott véle a
harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve, a
gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegíté a királyt, s a mint ekkor
ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele
s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott
fölötte.
E pillanatban az oda siető Czeczilia hajója alig volt már tőle nehány
evezőnyomnyira. A nő kiáltá férje nevét, látta, mint merült el az a
vízben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A
vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a
folyamba, Rozgonyit kiszabadítandók.
Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok
örömsikoltva látták, hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe
kapaszkodva.
Nehány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szinte a
Dunába szökött, szájába fogott késekkel, a menekülő után úszva. Itt a
magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a víz között, a víz
alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a víz alá, egymást késdöfésekkel
gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, míg a
másikat holtan vitte odább a víz.
E küzdés alatt Rozgonyi neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegíté őt a
födözetre, Czecziliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi
elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.
E közben nőttön nőtt a zavar; a túl maradt magyar és lengyel csapatok
körül voltak özönölve az ozmán hadaktól, egyes bajnok küzdött egész
vérszomjú csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban
nehány száz férfi, élökön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből
kiverni az egész dühös had.
Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő
fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. «Niger, Niger!» hangzék a
harczolók jelkiáltása.
– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!
– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Czeczilia, ki ápoló kézzel segíté őt
magához téríteni.
– Nem látod ott azt a lovagot? Mindjárt ott vesz.
– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad;
de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem
használ, s élted az enyim is.
– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta
Rozgonyi, s míg neje a fölfedezett név hallatára térdre rogyott,
Rozgonyi megsejdíté paripáját a hajóhoz kötött dereglyében, s leugorva a
födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a
parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel,
pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.
– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az újra éledő magyarok harczkiáltása, míg
a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva
imádkozott a csataordítás halálhangjai közepett.
Mint a neki vadult hím oroszlán, rontott az ozmán had közé Rozgonyi,
hullott a ki elébe akadt; a kit súlyos harczbárdja megütött, nem maradt
ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt így harczolni,
mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott
keresztül a legsűrűbb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el
odáig, a hol Száva küzdött.
Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze
volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes
kardjával nyugodtan viaskodva, oszta jobbra-balra halálcsapásokat.
– Firuz! Firuz! ordítá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz
harczparipán, emberfő nagyságú buzogányát forgatva kezében.
– Én vagyok Firuz bég! ordítá rekedt hangon a török, Száva ellen törve.
Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.
– Ide fordulj! ordítá e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel,
szétszórt hajakkal, véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát
tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást
válltól nyeregkápáig hasítva, lovastól együtt halomra döntötte. «Én
vagyok Rozgonyi!» kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés
pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda
szökött Száva mellé, s azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára,
s magához szorítva nyargalt vele vissza a part felé, lehúzva fejét az
utána repülő nyíl- és kopja-zápor elől.
– Ide, ide, kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját
hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt
Czeczilia, ki csónakával a parthoz evezve, oda várta dobogó kebellel az
érkezőket.
Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott
a készen álló csónakba. Czeczilia megölelte őt és megcsókolá, s ekkor
Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva, édes, vigasztaló hangon mondá
neki: «Légy üdvöz, szegény Száva!»
A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, s szomorú
szemrehányással fordult Rozgonyihoz: «Te megcsaltál, elárultad előtte
nevemet, most én is megcsallak téged», s azzal hirtelen, mielőtt valaki
meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az
ellenség közé.
– Megállj Száva, kiáltá utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban.
Hasztalan. Nehány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. «Niger!
Niger!» azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az
utolsó kard villogott még nehány perczig az utolsó bajnok kezében, végre
az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.
Czeczilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, mondá Rozgonyi,
látod, hogy mindenki sír, pedig senkit nem szeretett úgy, mint téged.