Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban,
hullott az ember, mint az őszi levél; kit megsirattak, kit
elfelejtettek.
Sírban volt már s csillagok között lakott az ifjú királyné is, holta
után szentnek tartották s sírjához jártak imádkozni.
A lengyel nép sokat küzdött jobbra-balra szomszédaival, néha önmagával
is; a küzdésben néha úgy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt
egyéb, mint az özvegy és az árva.
Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé;
zúg, dörömböl a zivatar, magas, karcsú jegenyék hajladoznak a szél
alatt, a távoli fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi
ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágítva.
A lovag, mintha belől fáznék, összehúzza vállain zsinóros köpenyegét s
elmerengve poroszkál a begyepesedett úton, midőn gondolatai közül egy
szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.
A lovag megállítá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.
– Itthon van-e Templin gróf?
– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje
már annak, hogy őt eltemettük.
– Ki lakik most a kastélyban?
– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg
Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világít
szobájának ablaka.
A lovag sarkantyúba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán
állott. «Nyiss ajtót, Marina!» szólt, a kis földszinti szoba ajtaján
zörgetve.
A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes
volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt
állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté
kezéből a mécset.
– Nem ismersz rám, jó Marina; szólt nyájas hangon a jövevény; mire a vén
cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott végig
futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de megint elmult,
a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.
– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni
Száva.
– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s
csókjaival borítva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak
hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.
– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta
lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most
szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk
most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol
van Czeczilia?
– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit
törülve; nem képzeled, mennyit sírtam miattad; bár egyszer álmomban
tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál
meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.
– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.
– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés
volt; hogy szerette Czecziliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy
elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellohoz menjen nőül, –
Czeczilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sírtam
rajta. De megáldotta az Isten, Jagellóval boldog lett, s már idvezült az
égben.
– De szólj Czecziliáról.
– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig
óhajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem
boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok
helyett üdvöt talált.
– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Czeczilia, midőn
azt hallá, hogy elestem?
– Ne mondasd azt el velem. Sírt, kétségbe volt esve, meg akart ő is
halni, ne kényszeríts e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt
miattad és zárdába akart menni.
– És hol van most?
– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent
elkövetett érte, hogy őt újra felvidítsa; elhordta magával utazni, a
fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott; egy ily
leventés játék alkalmával egy délczeg ifjú magyar lovag választá magának
Czeczilia színét, a violaszínű gyászt, s e szín mellett téteté a győztes
fejére a pályakoszorút. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat
suttogott a leány fülébe. Az ifjú nem sokára megkérte Czeczilia kezét.
Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy
Czeczilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utolsó kérését?
– Tehát csakugyan jobb lett volna halva maradnom.
– Ne szólj így Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a
királynétól.
– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek
hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?
– Rozgonyi István.
– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.
– Mit akarsz Sztanisa?
– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem
volna, úgy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa
boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó
kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor
Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak
egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.
A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.
– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt,
köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.
– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt, bár reggelig, pihenni.
Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol
minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig
a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel
volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer
arczképét, a milyen volt akkor, a midőn még az enyim volt.
A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a
kastélyban.
A szomorú ifjú itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő
kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék,
melyen hímzeni szokott, a hímzőráma a falnak támasztva. A por belepett
minden butort, a hárfa húrjai leszakadoztak, a rézkalitkából eltüntek az
énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég maga
is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is
megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha
semmi sem él körül.
Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott.
Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében,
miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta
szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenként
kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüvé odaképzelé őt magát,
azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre
meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen úgy, a hogy az
szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel, azzal a
rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésű alakkal. Még egyet lépett s
ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres
volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe
állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.
Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. «Hát még innen is
száműztek!» Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet
az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már
félig, felejts el most már egészen.
A vén nő sírva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; «nézd, mint zúg,
mint dörömböl a zivatar» kiáltá a lovára pattanó után.
– Hadd zúgjon, dörömböljön.