Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona
kivánkozott szűzi homlokára, a lengyel és lithván.
A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép
királyi hajadon, – a szerelem rózsakoszorúját.
Még midőn csak hat éves volt a leány, országhódító atyja elvitte őt
magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.
Ott egy nálánál alig idősebb kis fiút vezettek elé, s azt mondták, hogy
ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefűzték az övével,
gyűrűt cseréltek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket
megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.
Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágított teremben, harsogó
zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefektették a
két szelided gyermeket; arczaik egymást érinték, a szülők ott álltak
körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, a vőlegény kezét a menyasszony
nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután
elválaszták őket, – a gyermek férj elment Angolhonba, a gyermek nő
Magyarországba.
És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb
a világ; a rózsaarczú gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora
ábrándok álmai meghalaványíták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor
eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek vőlegénye
szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte; látta mindig a
mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, hímzett
ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat
köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb
lehet egy ily pillanat nyolcz év után.
A szívébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermeklélek
játszó öröméből áterősült az a sejtő szűzi kebel vágyó szenvedélyévé.
Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta,
hogy miért boldog az, a ki szeret.
Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig
anyja a fejedelmi lelkű Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi
széken, s a legifjabbik királyleányt kérte országa számára királyul.
Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vívta ki őt az
anyai karok közül.
Lengyelhonban akkor vad polgárháború dúlt. A mint Hedvig megérkezék,
megszűnt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba
kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, szíveiken vitték őt árva
trónjukra.
A rózsakoszorúnak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott,
de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.
A koronás szűz hírével visszahangzott minden ország, fejedelmek jöttek
érte, szíveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szűz várta vőlegényét,
kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá el őket.
Egy napon egy vad, férfias tekintetű, harczos ifjú jelent meg a lengyel
fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot,
annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.
Egykor boszú, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát,
koronáját és szivét hozá ajándékba az ifjú királynőnek.
– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet
egybeforrása kivánja ez áldozatot.
– Meg kell lenni,… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez
által az egy igaz Istenhez.
– Meg kell lenni,… monda a rokonság. A királyi család fénye egy új
korona sugáraival növekszik.
Csak a szív nem szólt semmit. A merész, szilaj fejedelmi ifjú hidegen
hagyta azt, míg a várt halvány ifjú képe midőn megjelent előtte,
szomorúan sóhajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?
Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem
koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé fordítva
hullott volna a szívére. Nemes önmegtagadással napott tűzött ki a
menyegzőre, mely két ország népét az ő szíve árán fogja egyesítni, midőn
a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó
elé, – karcsú szőke ifjú volt a vezér.
A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány,
Kurozvaki, megjelent: «mit akartok?» kérdé tőlük.
– Nőmért jöttem, szólt az ifjú. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig
királynőnek férje.
– Csalatkozol ifjú lovag, viszonzá a castellan, Hedvig királynő férje a
lithván fejedelem, Jagelló.
– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifjú. Enyim volt ő, most is
az, s csak az égnek adom vissza.
– Úgy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled,
milliók földi és égi üdvére. Élj boldogúl s térj el innen.
– Nem lehet, míg vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát
hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.
– Kínt fogsz okozni magadnak, kínt ő neki, de megleend; viszonzá
Kurozvaki, holnap reggel jőjj egyedül, kivánatod teljesülend.
Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt
szavára, ott bekötötték szemeit s vezették az utczákon, folyosókon
keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol visszhangból, mely
lépteire felelt, gyanítá, hogy egy nagy teremben kell lennie.
Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét
templomban találta magát, melyet gyéren világítottak az oltár
viaszgyertyái. A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített
hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ídeál alak, hófehér
ruhában, megtört tekintettel.
Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. «Elfeledtél, elfeledtél»
rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: «nyugodjál meg», mondá
neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott
megreszketteté az indulat küzdő zaja.
– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne
tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a
boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak
népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé
tettél volna engem.
Az ifjú herczeg nem tudott szólni; minden ifjú reményeit egy pillanatban
el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.
A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vén nemesek is
törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifjú szűzre, ki egyedül állt
ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy
kedves halott, a ki körül sír minden ember, csak ő maga mosolyog.
Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifjú pár félig elvonúlva
látszott a fél homályú templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas,
lenge szőke lány, és egy délczeg, karcsú ifjú.
Kezeik egymás kezét szorítják, és szemeik a búcsúzó királynét nézik, a
ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell
válnia.
– Ah Száva, szól a szép szőke lány suttogva; én nem tudom, mit sejtek,
de úgy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.
– És én, mintha magam térdelnék ott előtted, a szomorú herczeg helyén.
Épen úgy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szívem repedne meg, Czeczilia.
A két szerelmes ifjú közelebb húzódott egymáshoz, mintha attól tartana,
hogy őket is le akarják egymás kebléről szakítni.
Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira
visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely a nagy lelkek
sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordúlt a bájoló menyasszonyhoz:
«csak egy csókot, csak egy könyet» rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda
nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.
Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a
templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: «élj boldogul!» suttogá
Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.
Holta napjáig boldogtalan maradt.
A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések
hangján kívül semmi sem szólt, csak ama karcsú ifjú suttogá néha:
Czeczilia! Czeczilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani
neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha
így el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt
letérdelt, s ott azon imádta Istent, hogy engedje neki ez órát örökre
úgy feledni, hogy soha eszébe se jusson többet.
E közben feltárúltak a nagy templom ajtai, kívülről ünneplő népség
tolongott be egymásután, gyertyákat gyújtottak meg mindenfelől, a terem
kivilágosúlt, megelevenült, a hova szem láthatott, mindenütt eleven
emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról,
boltozatokról; a megfakult falak színehagyott aranyozásával élénk
ellentétben látszottak a mindenszínű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére
a nép fölékesíté szentegyházát.
Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott főajtó
megnyiltával belépett az udvari díszmenet; apródok, seneshallok, főpapok
és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas, délczeg
férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem
Jagello, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen
áhitattal tekinte szét az ó templomban az új vallás titkos
hieroglyphjain jártatva szemeit.
Hosszú, gesztenye-barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon
fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a
keresztvíz-medencze, a korona és a mátkagyűrű.
Az első új eget nyitott meg előtte, a második új országot adott neki; de
a mi több volt előtte, mint ország és menyország, azt a harmadik köté
hozzá, a szép, az áldott Hedviget.
Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagello
egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör
fürtös fejét meghajtá a szent víz előtt; másodszor, a midőn homlokát a
szent chrysma nedve érinté s egyenként adtak reá koronát,
bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt
harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szűz menyasszony jött felé
udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt
angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek
imádkozá fejeikre. A történet igazolja, hogy az áldás foganatos volt.
E perczben örömkönyűt sírt minden arcz, csak azok sírták a fájdalom
könyét, kik az előtt egy órával jelen voltak a templomban a királynővel.
Míg a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakítának
körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván
nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.
Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a
Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Czeczilia, az akkori nemes hölgyek
között a legszebb, a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon
szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult,
szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett
tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.
Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatlanul; két ifjú nem
birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész
keresztelés, koronázás és menyegző.
Egyik ifjú a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal
lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes.
A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly életpiros arczczal,
kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső
megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifjú
volt Rozgonyi István.
A leány nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy
két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.
A nászeskű végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Czecziliának,
mit az reszketve fogadott el, míg háta mögött Száva lépteinek dobbanását
vélte hallani. A szentelt víz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta
vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyúlt a hideg vízbe, másik
kezén egy forró kéz heves szorítását érzé. Száva volt az, ki odahajolva
hozzá, halkan suttogá fülébe:
– Mintha én térdeltem volna ott előtted.
Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a
király oldalán orosz hadba távozott.