Ezen zavargós időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét
egyes családok sérelmeire vonni: a népek kiáltásai közül nem hallatszott
ki az egyesek jajszava.
Tornallyay László, menyasszonya által a legcsodálatosabb úton
megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit
Murányvárból?
Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az ország rendeivel
megismertetve, azokat a törvény szerinti elégtételre felhívja,
koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás, megtudva életben maradtát,
orgyilkosokat küld utána s megöleti, míg azt az igazságnak megrövidült
karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend
egyebet kieszközölni egy erőtelen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban
csak kaczagni fognak.
Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem
elvivé őt a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent
szűzek gondviselésére bízva, elrejté őt a Bacsó-család szemei elől, kik
amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.
Akkor tudósítá László álnevű feljelentésekben az ország biráját,
miszerint a Tornallyay-család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván,
másika kolostorba lépvén, a megürült murányi uradalom a koronára szállt
vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának
visszafoglalni.
E feljelentés nem maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett
Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólíttatott a murányi uradalmat a
törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.
Bacsó Tamás elsáppadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint
annak végén megérté, hogy Mária a Szent-Erzsébeti kolostorban
tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel
mondá:
– Minden jól van.
Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóhadait, s éjszaka
ráütve a Szent-Erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá,
oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány
ittas rabló üszköt vetett a szétdúlt kamarákba, s a kolostor a puszta
falakig leégett.
E kolostort azonban az akkori országprimás építteté, s különös kegyében
tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra
gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az
lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári
tábornok, Salm Frigyes, ott állt Murány alatt boszuálló seregeivel.
A Bacsó-családnak csupán egy útja volt a menekülésre: Máriát
kényszeríteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi
faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az
esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által
maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak így menthetve a
kolostor elleni erőszakoskodást.
A lelkész, egy tisztes hetven éves agg, csupán arra kérte őket, hogy
engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával
megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.
Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát
megsimogatva szólt:
– Ne félj, leányom. Az Isten nem hagy el téged. Engem halállal
fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem
félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy
meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te
tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott
kezet elfogadni: él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.
A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé,
azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beleegyezni az
ajánlott házasságba.
Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; míg künn
Salm ágyúit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a púpos Bernát,
úgy felcziczomázta magát boglárokkal és klárisokkal, hogy akár egy medve
nyakába oda illett volna.
A vár egyik termét kápolnának készíték el, felszerelve innen-onnan
elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény,
menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az
oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta
volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház
legsúlyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és
lelkestül.
A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek s megesküvének,
hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kínzást
fognak rajta véghezvinni, hogy óhajtani fogja a gyehenna tüzét
enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet,
s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.
Azok megragadták mellénél fogva, kihurczolák a teremből, végig a
folyosókon: de ime, Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kínkamrába
értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a
kínpadra fekteték, már megszünt élni.
E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kívül, s a toronyőrök rémült
arczczal jelenték, hogy a királyi hirnök áll a felvonó híd előtt.
– Taszítsátok az árokba! kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha
Tamás útjokat nem állja.
– Csendesen, fiuk; nem kell kihúzni a kardot, míg van más út a
menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört
volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy
háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.
– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre
becsülted az aranyat a vasnál; a helyett, hogy kardokat szereztél volna,
billikomokat gyüjtögettél, ágyúk helyett pénznek öntetted a harangokat,
s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér
helyett keress magadnak akasztófát, a hol meghalj.
– Nem úgy, Sámson. Azokkal a kis ezüst golyókkal jobban czélba lehet
találni és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes
taraczkból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és
ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; –
igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe
ajánlasz bennünket.
– Miért épen én? kérdé Bernát elképedve, miért nem te magad, vagy
Sámson?
– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott
az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes
ellenségeid.
– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe
Sámson.
– Ha ide benn maradsz, nekünk úgy sem használsz, mert az utolsó
hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, míg ha önkényt megadod
magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három
szekérre bízom.
Bernát elsáppadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a
várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt
megjelenni.
Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.
A vezér több magyar főúr társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy
vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.
Annyival nagyobb lőn tehát rémülete, midőn Salm előlépve, őt egyenesen
nevén szólítá:
– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket
pusztítod?
– Ne hidd, méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók
kalandoznak a vidéken, azoknak a büneit fogják miránk.
– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?
– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom, mert irigyeink
a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de
im, szemléld meg magad és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel
szoktunk-e mi fizetni?
E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal
felhányt aranyat, ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:
– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.
Salm képét elfutotta a vér.
– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet
venni békét és háborút? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem
fejeitekért, miket a törvény elitélt.
– Nem vétettünk mi, uram, a törvény ellen soha.
– A Szent-Erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.
– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet, Tornallyay Máriát
erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart
fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.
– Törvényes hitvesed neked Tornallyay Mária? kérdé szigorúan a vezér.
– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.
Salm inte, hogy hívják elő a tábori lelkészt, s felszólítá Bernátot,
hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.
Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra
téve, másikat felemelé az égre, s a mint e szót ki akará mondani:
esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint
Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyay László
állt előtte.
Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, úgy hogy nyelve
nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja úgy maradt
megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvő
ujjal.
Salm így küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül: félig holt
alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s
megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt
lelke megőrül.