Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.
– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül aludni.
Egy kisértettel megszaporodott a pokol.
– Mégis oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.
– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké.
Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be
az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái
kisértenek éjjelenként.
– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.
– Épen semmit.
– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.
– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem
nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón, ha ez utolsó
tervem bevégezém, akkor templomot építtetek, oly pompásat, hogy
hasonlóban nem imádkoztak még soha.
– Csak hozzám közel ne építesd, mert ki találom rabolni.
– Csendesen, Sámson; ne szólj így. Oh, itt a falak is beszélnek, körülem
minden butor él és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet
suttogják, csendesen, alig hallhatólag; és éjszaka, midőn a nagy viharra
olykor fölébredek, mely a tornyok szélvitorláit csikorgatja, egyszerre
megnémul minden, s fejem fölött elkezd zúgni a hatvannégy mázsás öreg
harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam s hamis pénzt
verettem belőle, s úgy kong, úgy zúg a mélységes éjszakán keresztül,
hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el,
érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül
körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok feküdni, saját
alakomat, a hogy vagyok és létezem, már ott fekve találom, s hasztalan
költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben
ülve, míg a nap feljő, s a kisértet eloszlik.
– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb húzva kardját.
– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni
akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött
leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, míg az én szemeim
előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban,
mint a lándzsás hadsorok, s ha kés van kezemben, úgy biztat, úgy
erőltet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!
– Te meg vagy rontva, Tamás. Eszed nincs helyén.
– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk, vagy felettünk,
elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy
Tornallyay leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a
csatában, de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben
tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig
üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ,
valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát
szoktak meggyujtani, s míg a többi viaszgyertyák leégtek, ez, bár
folyvást lángolt, soha sem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet.
Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik
ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik
megszólítani, hallják, mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s
mint csapódik be a sírbolt-ajtó utána iszonyú dördüléssel…
E pillanatban iszonyú csattanás hallatszott… A két testvér rémülten
ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó
Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem bírta lezárni.
Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e
tüneményt.
Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczú hölgy alakja,
vállán arany betükkel kivert lángalakú pallost emelve, s szemeivel merőn
maga elé tekintve.
Bacsó Tamás homlokán a hideg veríték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt
fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.
Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve
félelme bilincseit, felkiálta:
– Hát fattyúk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva
kardját, elállta a kisértet útját. Megállj! ordíta rá, felemelve
kardját, s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál
meg elég jól, megöllek én, úgy, hogy a másvilágon sem fogsz élni többet.
A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb
lett volna, mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a
lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.
A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a
rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.
A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott
ajtók csukódását; míg egy végső dördület hírül adá, hogy most a
sírbolt-ajtó csukódott be.
Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a
Tornallyay-család sírboltja felett, hol a czímert Bacsó Tamás saját
kezével fordítá meg, e czímert újra helyrefordítva lehete látni.