A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyay László, ki azalatt mint
kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá
előtte élete és hamis halála egész csodás történetét.
Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket
azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük
több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jót tett, katonákat,
kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira
elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere
rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt
megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év
előtt virágzó, teltarczú ifjunak ismertek, azzal most mint megaggott,
szigorú, őszbe vegyült hajú férfival találkozzanak.
Ekkor azt mondá László:
– Három tanut fogok elétek állítani, a kik rám fognak ismerni
bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket
keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el
látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn
az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.
A sors úgy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa,
és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő
kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.
A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elrémült
tőle; Bernát sem szólni, sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és
hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely úgy
látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta
elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el
mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.
Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn
összegyüjté embereit, s leitatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy az
éjjel kitörjenek a várból, s míg elleneik a vár körül szétoszolva
soraikat megritkítják, ők egyesült erővel keresztülvágják magokat, s
kimenekülnek Lengyelországba.
Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét
szétosztá a falakra, hogy majd míg testvére a kapunál utat tör, ő addig
körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a
menekűlésre út nyílik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog
sietni.
A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a
hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a
várból jövő nesz.
– Ez épen rablók harczainak való idő, monda Salm, ki éjszaka személyesen
járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyúvillanás veri föl a
sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.
– Tudtam előre, hogy ez éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s
rögtön elrendezé ostromcsapatait, ellátva velök minden kijárást a
várból.
A várfalakról minden ágyú elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és
trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki
akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben
lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanúl megrohanák az előttük
álló harczosokat.
A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélű bárd volt
kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált;
a meglepett lándzsások már tágítani kezdék előtte soraikat, szörnyű
termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn
az előtte állók fejeit lecsapta. Néhány pillanat alatt szét volt szórva
a rablók által megtámadott dandár, az út nyitva volt előttük a hegyek
közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott
öcscse után, s a várban elhallgattak az ágyúk, midőn egy kisded csapat,
számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük
egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta
rá:
– Sámson állj meg; egy szóm van hozzád.
– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot
vonva, megtámadója elé nyargalt.
Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihívó
ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a
rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a
nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától
ketté hasított fővel hullt alá lováról.
A rablók erre lélekvesztve fordúltak meg, s rohantak vissza a várba,
magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s
csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a
megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni
menekűlésre.
Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt
többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy
hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott,
hogy magát megmentse.
Leizent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosít, átadja neki a
várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt
levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár
legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a
levegőbe.
Kiküldött hírnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig,
várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet, elhatározá a pokoli eszmére
magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és
tudtára adta, hogy meg fog halni, készítse el magát, s válaszszon, minő
halál nemével akar kimulni.
A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy
engedje őt kedvese koporsója mellett a sírboltban éhen meghalni. Jól
tudta, hogy onnan kijöhet a rejtekúton.
Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva levezeté őt a sírbolthoz, s
midőn elfordítá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen mondá neki:
– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni, mint én, mondd meg neki,
hogy nemsokára találkozunk a pokolban.
Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre úgy érzé, hogy azt valaki
taszítja belűlről kifelé.
Hajszálai borzadva álltak ég felé.
Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében
kivont kard, utána fegyveres vitézek.
– Itt az itélet napja Bacsó! kiálta az ifjú a rablóvezérre.
Az iszonyú ordítással veté magát a földre, elájúlva a rémület miatt.
– Ez volt a harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; mondá
rámutatva az utána jövő fegyvereseknek, kiket rejtekúton a vár belsejébe
vezetett.
– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese
keblére omolva.
Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a
vérpadon, Mária vőlegénye keblén.