… A terem be van húzva fekete posztóval, középett áll a ravatal, ezüst
szegekkel kiverve; két oldalán megfordítva függnek a családi czimerek,
egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva.
Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelül tizenkét viaszfáklya lobog; a
ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény,
szigorú vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze
vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a
halottaké.
Lábtól kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az
asztal alatt nagy zöld orros kancsó fülel, a diákok bele vannak már
fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.
A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és
pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a
virrasztók éneke, a de profundis szomorú melodiája után keresztül
hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: «ej haj igyunk
rája, úgy is elnyel a sir szája!»
A virrasztók unni kezdik magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig
vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet
elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy
meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A
harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond,
hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd teremben pedig igen
víg társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott
egyedül marad.
Éjfélkor le fogják tenni majd a sírboltba, s a czimer megfordítva marad
a sírboltajtó felett, mely a Tornallyay-család utolsó férfiivadéka,
László után bezáródik.
Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi
emberrel jót tett, védte az ártatlant, segítette a szükölködőt,
gyámolítá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.
Nem igen jut eszébe senkinek.
Egyszer nyilik az ajtó, s a részeg tivornyaordításból kitántorog Ivó, a
csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az
ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva
megáll, a hogy állhat.
– Igyál atyafi! szól, urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Úgy is
nagy státió lesz innen a másvilágig, s ki tudja: ültettek-e ott is
szőlőt! Igyál no.
Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya
forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.
– No – se baj, mond a hadnagy felállítva a fáklyát nagy ügygyel bajjal,
s ez alatt más kettőt taszítva el. Ha a másvilágra jutsz, ott még majd
forróbbal is leöntenek.
A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik
szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött
a szél, s úgy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!
A szomszéd teremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen
maradt.
De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halvány női alak, ha
szemei úgy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A
halott menyasszonya, Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s
most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a
koporsóban.
A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának
fagyva, mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny
nem nedvesíti azokat. Iszonyú érzelem! midőn az élet legkínosabb órája
jelen van, nem akar fájni a szív, nem akar sirni a szem, nem akar
veszteségére gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny,
fájdalom, és gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentúl még csak
egy lépés van, – az őrültség kaczaja.
Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat
tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretné
elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle,
melyik út vezet a túlvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly
nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.
Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga
kezét.
Mi volt ez?
A megérintett hideg csontkéz megszorítá a leány kezét.
Mária ijedten tekinte kedvese arczára s annak felnyilt szemeivel
találkozék.
– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert
elárulsz. A leány reszketett, a férfi nem.
– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra
akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele a kötelékeimet, mik
kezeimet és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.
A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesítené.
– Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám
van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell.
Hajolj reám, tégy úgy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak
egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál,
az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás
tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló
zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánam
kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sírból, jól tudám, hogy
csak a másik sírba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyú ideig; a
napokat nem számíthattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom,
hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött:
visszatarték magamtól ételt és italt hosszú ideig, testem kiszáradt,
arczom összeesett, szivem verése alig lőn észrevehető, s tagjaim
elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni
jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt!
mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra,
felöltöztettek halotti ruhába, s kiterítettek e ravatalra: hallottam,
mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az
ijedségtől úgy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette
kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghül a sírboltban, vigasztalá
társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.
– Mit akarsz cselekedni?
– Megvárom, míg Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor
szivébe ütöm azt.
A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:
– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabadítlak, ha rám bizod
magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.
– Lehetetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál
elkékülének ajkai. Hátha gátolva lész, s én ott veszek a lezárt
koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle
ismét nincs menekülés.
– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó: ez üres, nem fekszik
benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely
a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül
megszabadulandsz.
– De hogy jöhetsz te odáig?
– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe
lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás:
e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél
óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár
termein. Senki sem meri őt megszólítani, mindenki félve áll hátra, s
maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne
lásson és ne halljon semmit. Nem rém a fehér lány, én magam vagyok az.
Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan,
kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekútat, s én használva a
várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki
panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a
királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabadítalak.
– És azután velem jösz?
– Te fölmégy a királyhoz, föl az ország rendeihez, megmutatod nekik
kinszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én addig
közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.
E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária úgy tett,
mintha ráborulva sírna. A három Bacsó lépett be a terembe.
Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag,
szénfekete haja serteként áll fején szélylyel és ellepi homlokát, sűrű
szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv,
öklelőzik jobbra balra, sűrű fekete szakállal van benőve egész arcza,
mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok
egyedül a sötét, villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek,
karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt,
melyet derekán bivalybőr-öv szorít össze, azon lóg egy hosszú, rozsdás,
egyenes kard; a kard lapjára e szó van edzve: «jó éjszakát!»
Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az előbbi alaknak, egy félre nőtt,
nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a
szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké vörösek, hosszú
kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az
ajkak vonásában van valami keserű gúny, mely e szánalmat visszautasítja,
s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az
emberiséggel, mely őt kineveti.
A harmadik Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a
becsületben megőszült embereket: nyilt, barátságos homlok, melyet ezüst
fürtök fednek, tiszta, józantekintetű szemek, szabályos arcz, szelid,
nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e színt
arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomorú lenni.
Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen
arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk,
eltávozik.
Sámson vállat vonva fordul el tőle, míg Bernát faunusi vigyorgással
tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva
fejét.
– Köszönnetek kellett volna neki, szól intőleg testvéreihez, ezentúl ő
leend e vár birtokosa.
Bernát felkaczagott.
– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?
– Bizonyára, a végrendelet így hagyományozta azt.
– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságban
tartsd, s csak meghalva ereszd ki.
Tamás nyugodt lélekkel viszonzá:
– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun
tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el,
hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem
jogom volt és kötelességem.
– Igaz, hiszen te derék, becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn
ismertelek meg; hát e leányt most újra mi oknál fogva teszed el láb
alól?
– Épen nem teszem. Ő férjhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó
uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a
végrendeletben van.
Bernát elsáppadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy
tréfál-e, vagy valót beszél?
– S hová leszünk mi akkor?
– Maradunk, a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog,
viszonzá Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid
arcza vonásaiban alvó ördögöt.
– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.
– Kedves öcsénk, Sámson, szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt
hátat fordítva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen
arczczal bámult ki az erdős vidékre.
A mint nevét hallá említeni, visszafordítá nagy, bozontos fejét, s
lenézve testvéreit, egyet vont vállán, s azzal ismét az ablakba
könyökölt.
Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.
– Hallottad, miről beszéltünk?
– Hallottam, de semmi közöm hozzá.
– Semmi közöd?
– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz
férfit, ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom.
Tegyetek a lánynyal, a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én
kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.
– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha
se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.
Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.
– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel,
én láttam ágyúkat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér
pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az
általam meggyilkoltak sírjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott
falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem
soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek
helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.
– Elveszem én! szólt közbe kigyulladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és
szemei még vörösebbek lettek.
A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kínjait kelle
kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.
Mindhárman ijedten tekintének vissza.
– Valaki sóhajtott. Hangot hallék, rebegé Bernát.
– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.
Bernát szorongva szólt:
– Engem úgy nyugtalanít e halott, úgy félek tőle. Kedvem volna szivébe
ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.
– Azt ne tedd, csitítá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt
meg. Meg van ő halva jól.
Sámson gúnyosan fordult testvéreihez:
– Mint féltek, hogy föltámad az, a kit megöltetek; a kit én megölök, az
nem ébred föl soha.
– Beszélj, beszélj, kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra
hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.
– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy
ébren.
– Csitt, a virrasztók jőnek.
Éjfél elmult. A torozók ügygyel-bajjal elhagyák az ivótermet, a
legjózanabbak felvevék a koporsót vállaikra, s a mint a sírbolt-ajtót
felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig
valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a
fáklyafénynél.
A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyáik füstjére,
mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével.
Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!
Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn
visszajöhettek a sírboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek
alvószobáikba.
Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sírbolt-ajtót, megfordítá rajta a
czímert, s magában dörmögve mondá:
– Ez többet meg nem nyílik – az itéletnapig.