A nap sugára szétsütött a vidéken. Julián még mindig álmodott, most már
nem egyedül látta a verőfényes mezőket, egy lenge, tünde női alak járt
előtte álmaiban, egy mosolygó szép leányka, kinek beszédes szemei annyi
rejtett édes titkot mondtak el az álmodónak, mikről gondolatja sem volt.
Emberekkel találkozott, kik mind ismerői voltak, még a völgyek, halmok
is, a pusztai oroszlán is, midőn hozzászólt, megérté, és a fehér paripák
odafutottak elébb, s mikor mindenki ott volt körüle, s midőn ismét
senkisem volt, a bűbájos szép leány, a mosolygó harmatarczczal lengett
egyedül előtte, lelkétől elválhatlanul.
A ligeti madárdal felkölté az aluvót. Mily különbség, hajnal és hajnal
között. Ugyanazon nap, mely megölő villámfénynyel lobogott a
pusztaságon, itt ezüst havasok mögül virágnyitó szelid fénynyel tekinte
szét, a vidéken bokrozó cserjék lombján csillogott a harmat gyémántja; a
nagy óriási cserfák, egy-egy mint egy egész templom, zöld boltozattal
enyhe árnyékot vetettek a bársonyos mohpázsitra, melyen a vándor
feküvék. A kék égen uszkáltak a fehér felhők, zöld lombon ringatá magát
az énekes madár, a fák dereka körül fonódott folyondár kék és piros
méztartó virágain döngött a lepke és a méh, s a távolban úgy csevegett,
úgy zuhogott valami kis patak.
A vándor hálateljesen tekinte körül, s im egy vadrózsabokortól félig
eltakarva ekkor pillantá meg az ifjú vezetőjét, a távol-honi szép
leányt.
A gyermek még mindig aludt, behunyt szemmel is bájoló. Az arcz, mely a
sáppadt holdsugárnál félelem s aggály miatt halvány volt és bánatos,
most eleven lőn és mosolygó, az arczára hajló vadrózsa reszketett forró
lehelletétől.
Julián oly különöset érze szivében. Mintha mindig vágyott volna e vonzó
arcz látása után, mintha jól esnék neki, hogy e kedves lényt megismeré,
mintha több volna az, mint hála, több mint testvérérzelem, a mit iránta
kezd érezni, s még egyszer oly szép leendne a keresett másik haza, azt
tudva, hogy ő is ott lesz.
A madár megszólalt, a falevél megzörrent, a szép lány felébredett.
Felsóhajtott, szemeit felveté, a meleg napsugár tele fénynyel sütött
szelided arczára. Az ébredő leány összetevé keblén kezecskéit és szemeit
az égnek emelé.
– Imádlak nemzetem Istene… szólt halk áhitattal. Légy üdvöz nap, ki
éltet adsz. Légy üdvöz föld, ki adsz hazát. Légy üdvöz lég, ki a
szabadságot adod. Légy üdvözölve víz, ki adsz egészséget… Imádlak
magyarok Istene.
S azután megfordult, mellette ülő utitársát, ki elbűvölten bámult
ragyogó szemeibe, megölelte és szemérmesen megcsókolá.
Julián szemei kápráztak. E csók lelkét járta keresztül, pedig az nem
volt egyéb, mint egy ártatlan üdvözlégy jele, mely őseink szokásaiból e
mai napig fenmaradt, egy tiszta, szűzies kegy, melyet szemérmes
nyíltsággal nyujt a magyar hölgy annak, a kit üdvözöl, legkisebb vétkes
utógondolatja nélkül a szívnek, legkisebb szégyenpirja nélkül az
arcznak.
De az ifjú szivében e csók egy új világot teremte. Elfelede mindent, a
mit a lánynak mondani akart szent térítői buzgalommal keresztyén
hittanokról. Új lélek, új élet szállt egyszerre keblébe. Egész valóján
egy mindenható ösztön melegsége kezde áthevülni, a világteremtő Istennek
legmelegebb ihlete, a szerelem…
Hideg tudás, üres álmok, kinzó vágyak, mind mind elenyésztek ez új, ez
ismeretlen, e bűvös-bájos érzelem előtt, maga a világ is átváltozott,
szebb volt az ég, szebb a föld, mint azelőtt.
Alig mert a kedves gyermekre pillantani, pedig azután alig tudta róla
szemeit levenni, míg az gyanútlan ártatlansággal hizelgve simult melléje
s gömbölyű szép kezecskéjét vállára tevé, kis fejét arra fekteté, a
bársony fekete fürtök az ifjú kezét érinték.
– Menjünk tovább, menjünk tovább! szólt Julián, egész valójában remegve,
pedig kedve lett volna örökre ott maradni.
– Nincs miért félnünk többé, biztatá a lányka, kényuram rablókalandra
ment, mire megjő, mi otthon leszünk.
Ismerem e kis patakot, mely itt előttünk buzog fel, ez elvezet bennünket
hazámba.
S azzal kézenfogta a lányka utitársát, nem tudva, mily háborgó indulat
kelt annak szivében azon forró, harmatgyönge kéz folytonos érintésivel,
vezetve őt maga mellett, s szüntelen csevegve és kérdéseket intézve
hozzá, mikre Julián a legcsodálatosabb feleleteket adta.
Elmondatta vele hazája eseményeit, s ő is elmondta a magáét, s akár népe
hőseiről beszélt fellángoló arczczal, akár a csendes, magános boldog
vidékről ábrándos fátyolozott szemekkel, akár anyjáról könyezve, akár a
viszontlátás közel örömeiről repeső kaczajjal, Julián mindig szebbnek,
szebbnek találta őt, s elvesztette lelkét a lány nézésében.
A patak medre volt vezetőjük. A kis ezüst folyó halkan, csevegve
futosott előttük, mintha hivogatná őket maga után, majd mohos kősziklák
között, majd hullott fatörzsök alatt el-elbúva, néha apró zuhatagokra
töredezve a zöldre festett sziklán, másutt szivárványos kagylókon, s
szines karniol-kövecseken gördülve végig, s a behajló szomorúfűz galyait
ringatva, majd alábban a fűbe csendesen elterülve, s a partjára nőtt
virágok képeit tükrözve vissza.
Az erdők gyümölcsfákkal voltak rakva, a kis lány néha félre futott, s
pillanatok mulva kaczagva tért vissza, ruhája felhajtott szárnyát
teliszedve piros gyümölcsökkel, s onnan kinálva ártatlan naivsággal
utitársát, ki inkább szeretett volna ott rögtön meghalni.
Délfelé, mikor a nap hévvel kezde sütni, a két bujdosó egy sötét
barlanghoz ért, melynek hűs nyilása vad-szőllővenyigével benőve, oly
nyugalmas árnyékkal kinálkozott a fáradtak elé. A nap félig besütött a
zöld lombozaton keresztül, fölötte egy folt vadméh ütött tanyát, döngve
járva ki s be sziklai odvából.
– Oh mi kedves hely ez, monda a lányka, a barlangba futva, itt
megpihenhetünk; ni milyen puha moh, mint a selyemgyapjú, milyen édes
rajta feküdni. Jőjj ide te is, mindketten elférünk. Én összehuzódom, s
neked is lesz mellettem helyed.
Julián a megőrüléshez volt közel.
– Azt nem teszem – ezért a világért! mondá magában lihegve, minden vére
lángra gyúlt e gondolattól. Elfordult onnan.
– Jőjj ki te is gyermek onnan. Meleged van, meg fogsz hülni, ülj inkább
ide a folyampartra.
– Jó lesz, ide melléd, szólt a lányka duzzogás nélkül, s leült a
pázsitos fűbe Julián mellé, s virágokból füzért font az ifjú fejére.
– Még nem is tudom nevedet, hogy hínak? kérdé gyermekesen.
– Julián.
– Julián? soha sem hallottam ily nevet. Tán Gyula?
– Legyek az, ha jobb szereted.
– Mikor nálunk a gyermeknek nevet adnak, az anyja meg szokta csókolni
olyankor. Hát téged már most ki csókol meg?
Julián keble lángolt; a kötekedő tréfa még szította tüzét.
– És mi a te neved? kérdé a leánytól.
– Delinke.
– Nem keresztyén név, de szép, mondá magában Julián, s arra gondolt,
hogy a helyett, hogy ő térítené meg a lányt, az téríti meg őt.
Mikor az ember forró nyári délután hűs, átlátszó forrásvizre akad, oly
természetes vágya szokott olyankor lenni, végig járni azokon a hideg
tarka kövecseken, s érezni a kristálytiszta habok futó simulását.
Delinke, a mint a parton ült, egyik rózsás fehér lábacskáját lemeríté az
alant futó patakba, gyermekies játszisággal ijesztve a kis ezüst
halacskákat, mik vízellenében usztak.
Julián felszökött helyéből. – Jerünk tovább, a nap nem várakozik, monda
a leánykának, ki piros sarucskáit levetve, kaczagva mondá, mily jól esik
gyöngéd lábacskáinak a hűs, puha fűben fedetlenül járni.
Julián ezer indulattal küzdve ment a leánynyal naplementig. Úgy sietett,
mintha előle, vagy tán önmaga elől futna.
Egy helyen át kellett menniök a patakon. Ott kénytelen volt Delinkét
ölébe venni, s úgy vinni keresztül a vizen, szive majd megszakadt kedves
terhe alatt. A lánynak kelle őt figyelmeztetni: tegye már le, hisz régen
túl vannak már a vizen.
Estefelé a sebes gyaloglás kifárasztá a leányt. Egy nagy mohos tölgy
alatt le kellett ülniök s ott bevárni az éjt.
Julián föltette magában, hogy oly helyet fog választani éji nyughelyül,
a honnan a leányra nem láthat.
A mint a nap leszállt, s a csillagok feljöttek, Delinke megállt a fa
tövében, kezeit összetevé keblén s tiszta szép szemeit fölemelve a rokon
csillagokhoz, fölfohászkodék:
– Imádlak nemzetem Istene… Légy üdvözölve csillag, ki az álmokat
leküldöd. Légy üdvöz csillag, ki az éj felett őrködöl. Légy üdvöz
csillag, ki a boldogok lelkeit magadba fogadod… Imádlak magyarok Istene.
– Milyen kár, hogy nem keresztyén, mondá magában Julián, de nem érze
magában erőt, hogy őt megtérítse, hanem félrevonult egy másik fa tövébe.
– Csak nem akarsz egyedül hagyni? szólt félelmesen a lány, megfogván a
távozni akaró kezét. Én félem az éjt. Éjjel minden csoda elszabadul; a
lelkek kószálnak alá s fel, s bántják az egyedüllévőt.
– Ne félj. Az Úr kezében tart minden szellemet. Az ártatlanokra ő
vigyáz.
– Igen, de az ármány is ébren van. A csöndes éjszakában olyan borzasztó
hangok felelgetnek egymásnak, a sirarák tánczolnak a mezőn, fehér
halotti ködruhában, a boszorkányok dümmögve lódulnak a levegőn
keresztül.
– Nincsenek azok.
– Oh én tudom. Az én dajkám is az volt. Egy füvet ismert, melytől
megtanult a madarakkal beszélni. Oh az csodálatos beszéd, mit a madarak
tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok, a
farkasok nyelvét értik, mikor harczba akarnak menni, megkérdik elébb az
erdők vadjait, s a mit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el.
Vagy azt hiszed, hogy a mi él, nem érti egymást, úgy miként mi? A fű is
beszél egymással, és a falombok, még a csillagok is; nézd, miként
pislognak. Néha egyik a másikhoz fut látogatni.
Julián tagadta magában e pogány babonákat, s mégis oly örömest
hallgatott a leány beszédire. «Így támad a hæresis» gondolá magában. Így
tette a bűvösen szép Ilon eretnekké Simon Magust. Így Martiont Hyblia.
– Oh ne hagyj el, esdekle a szép leányka, a mint Julián önkénytelen
mozdulatából észrevette, hogy őt el akarja hagyni. Mérges állat bánthat
engem. Rossz álmam lesz. Nem fogok elalhatni, vagy rémekkel álmodom. Oh
maradj itt, otthon apámnak házában visszaszolgálom neked, hogy hozzám
oly jó valál, ott én fogok rád ügyelni, ha te alszol. – S ezzel Julián
kezét oda vonta hő keblére. Látod amott a fiastyukot. Azt a gyémánt
bokrétát az égen, a hol az áll, ott van az én hazám, nem sokára ottan
leszünk.
Ezt mondva, Julián karjára hajtá le fejecskéjét, mint egy lehajló
virágfőt, s ott csöndesen elaludt.
Mindenütt mély volt az éj.
Csak Julián lelkében nem akart lemenni a nap. Fendobogó szive kiszakítá
börtönét. Hijába imádkozott. A szerelem az Istené, az ellen ő maga sem
segít. Vére forrott és tagjai reszketének. Szemei előtt a szép leány
aludt ártatlanul és csendesen, oly bájoló, oly tündéri szép alak, s ha
lehunyta szemeit, ezer csábító gondolat tánczolt végig lelke előtt.
Egyszer elhatárzá magát, hogy fel fogja őt költeni, hogy lábaihoz omolva
és átölelve őt, lelke minden szenvedélyével így kiáltson hozzá:
«Delinke! én szeretlek, én meghalok, én elkárhozom érted!» De nem birta
e csengő, hangzó nevet kimondani «Delinke», a hang megfagyott ajkain.
Végre elhatározá magában, hogy karját kihúzza a lányka feje alul, de
alig mozdítá meg azt, midőn a lány hirtelen összerezzent, és félálomban
borzadva rebegé: «Hah a Nemere» s azzal félelmesen, fázékonyan egészen
az ifjú ölébe huzódott, arczát annak keblére rejté el, s míg egyik
kezével átölelé, a másikkal az ifjú kezét vonta ajkaihoz.
Julián lélekzet-fogyottan dült a fa derekához, s lelki tusájában el
kezdé az ég csillagait számlálni, azoknak lassú pályafutását kisérni
szemeivel.
E hideg, halvány égi fények lassanként kihűték lelkét, a mint egyik
csillag a másik után lement az égről, egyenként kialudtak szenvedélye
elviselhetlen lángjai is, s a mint a közelgő szürkület regghomálya
elkezdé sáppasztani az éji világokat, lelkébe is visszatért a nyugodt
egykedvüség, s kezdé úgy tekinteni az ölében fekvő lánykát, mint egy
lelkére bízott gyermeket, mint egy testvért, mint egy szentet.
S mikor minden csillag sáppadozott, s álmatlanul átvirasztott éj után az
ifjú azt hivé, hogy szenvedélyét már hősiesen leküzdötte, akkor jelent
meg egy új csillag az égen, mely egy perczczel meg szokta előzni a
napot. Egy gyémántragyogású fény, valamennyi között legtündöklőbb – a
hajnalcsillag.
E hajnalcsillag Vénus. A hajnalcsillag a szerelem csillaga.
Első sugarára egy gondolat villámlott az ifjú lelkén keresztül, mely
szenvedélye kioltogatott hamvait egy percz alatt lángra lobbantotta
ismét: «ha a lány felébred és őt újra meg fogja csókolni!»
Szivének rohanó sebes dobbanásai felriaszták a keblén aluvót.
Panaszkodék, hogy földindulással álmodott. Julián behunyta szemeit, hogy
őt ne lássa.
A lány fölállt, kezeit összetevé keblén, s imádkozott. Aztán szeliden
oda fordult Juliánhoz, s hajnalpiros ajkát annak arczához nyomva,
megcsókolá.
– Oh! kiálta Julián magánkívül s hevesen magához ölelte a leányt, s
szenvedélytől lángoló arczát felemelve hozzá, rebegé indulattal reszkető
hangon: Delinke, én szeretlek. Én őrült vagyok, és meghalok miattad!
A lány hirtelen elváltozott arczczal fejté ki magát az ifjú karjaiból, s
komoly tekintettel tolva őt el magától, csodálkozva tekinte rá. Julián
zokogva rogyott a fa mellé s arczát annak mohába rejtette.
Delinke megszánta őt, s ismét odalépett hozzá, de már nem nyujtotta neki
kezét. Szemérmes suttogó hangon mondá: nem sokára apámnál leszünk,
előtte szólj így. S azután az egész uton hallgatagon ment az ifjú
mellett, ha az megszólítá, szemlesütve állt elébe, este távol helyet
keresett tőle.
Két eszme jutott öntudatra egyszerre a szűz szivében: az, hogy szeret,
és az, hogy lelke szeplőtelen, s míg az első gondolat készteté, hogy
szerelme tárgyához ragaszkodjék, a másik azt követelé, hogy elpiruljon.