Leszállt a nap, feljött a hold. Az ég megnépesült csillagezerekkel.
Julián kábult fővel tekintett föl az égre. A csillagok, mint valami égi
csodák szemei, gúnyolódó pillogással néztek alá a tántorgó emberre, feje
felett égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a láthatár
fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a scorpio szive, és mindenfelé,
a merre tekintett, ragyognak elé az apróbb, nagyobb égvilágok, a
mérhetlen távol s az elérhetlen vágyak égi jelképei, mik között egyedül
úszott végig, mint egy ezüst csónak, az új hold gerezdje, képmása az
őrjöngő ábrándnak.
Az ifjú beteg szorongást érze szivében, szomj és lélekbántalom
megbéníták erejét, az ábránd és napszúrás elkábítá fejét, tántorgott,
elesett, a vándorbot kihullott kezéből, azt képzelé, hogy most sietve
halad, egy előtte futó csillagot üldözve; előre, előre, hebegé zsibbadt
halálos álmában s mozdulatlanul feküdt a földön.
E pillanatban dal szólalt meg a vidéken. Édes csengésű női ének bánatos,
panaszos hangjai, végig rezegve a halk éjszakában.
Ha a sírban aludt volna már, föl kelle ébrednie az ifjúnak e hangokra.
Emberhangok voltak azok, bájos nő hangjai és – magyar hangok!
«Repülj madár, repülj
El a tenger mellé.»
Életre villanyozva szökött fel az ifjú fekhelyéből. A vér még egyszer
megindult hevesen lüktetni aléló szivében, könyökére emelkedve
hallgatódzott: nem álom volt-e az, a mint álom volt az egész élete? Az
édes csengésű hang még közelebbről zengett:
«Apámnak anyámnak
Szállj az ablakára,
Az én levelemet
Tedd az asztalára.»
Ah ez nem lehet többé képzelet! Ez nem álom. Az ifjú felkelt helyéből
reszkető tagokkal.
«Ha kérdik, hol vagyok?
Mondjad, hogy rab vagyok;
Kezemen, lábamon,
Bilincset hordozok…»
– Ki vagy te? ki vagy te! kiálta föl őrült elragadtatással a feléledt
vándor, nő? vagy szellem? vagy álmaim csalóka tündére? Szólj, ki
énekelsz itt az éjszakában.
Az ifjú könnyű léptek neszét hallá, s a félhold ezüst világánál valami
fehér lenge alakot láta felé közeledni, egy remegő leánykát, kinek
arczát nem láthatá a félhomályban, de alakjában valami gyermeki nyulánk
karcsuságot vehete ki.
A leány odalépett hozzá, s a mint az ifjú nem birt megmozdulni,
szenvedélyesen borult nyakába a lány, s bizalmas testvéri néven szólítá
őt: «bátyám, édes bátyám» s a közben hévvel szorítá őt gyöngéd pihegő
kebléhez.
Az ifjú most már valóban azt hivé, hogy álmodik, hogy azon álomlátások
egyike ül szivén, melyekről jól tudja az ember: hogy most álmodik, és
még sem bir fölébredni. «Óh Isten, mint ég fejem», sohajtá elepedve.
A leány elfutott, Julián olynemű lubiczkolást hallott, minő a
megmerített edény bugyogása, s nehány percz mulva telt korsóval jött
vissza a leányka, s azt az ifjú kezeibe adta. A szomjtól elkinzott
bujdosó mohón ragadta azt magához, s midőn a jéghidegségű víz ajkait
érinté, egyikébe képzelé magát azon kápráknak, midőn az álmában szomjazó
hűs patakba véli magát vissza.
A leány a hűs forrásvízzel meglocsolta az elalélt arczát, s a mint az
magához kezde térni, gondos ápolással térdelt mellé a földre, s fejét
gyöngéd karjaira vette, és homlokát megcsókolá.
Julián nem álmodott csókról soha, érzé, hogy ébren kell lennie, szive
oly örömet kezde érezni, melyet sem ébren, sem álmában nem ismert az
előtt.
A leány az ifjú nyaka körül fűzte karjait.
– Mi hírt hoztál a kék víz mellől édes bátyám? szólt hozzá kedves,
ismerős anyanyelven. Él-e még apám, az ősz vezér? nem ittak-e még új
szövetséget a kehelyből? Mondottak-e új jóslatot a táltosok? Égnek-e még
a tűzhalmokon a ghylák üstjei? Éneklik-e még a gyászdalt a barna
hajadonok az elveszett lányról? Nem lőttek-e három nyilat valamely
rokonom sírjába? Harczoltak-e rabonbánok a tatárokkal? Győztek-e?
Julián magasztos örömmel reszketve ragadta meg a leány kezét.
– Tehát élnek ők! Él még magyar, van még másik haza! Szólj, hogy jöttél
el onnan? Hol hagytad el őket? Én nem vagyok testvéred, de fogok az
lenni. Engem messze föld szült, távol hideg ország, ezerszer megy le
addig a nap, míg ember onnan ide jut; hol az elszakadt magyar nép
viszontagságos hazát fogadott magának, onnan jöttem én el, titeket
felkeresni; mennyiszer akart a kétségbeesés megölni, s most az örömtől
halok meg.
A leány szemérmesen fejlett le az ifjú kebléről.
– Úgy hasonlítasz bátyámhoz. Apám sokat beszélt a messziföldi
rokonokról, kik elmentek hírt keresni. Ezüst szempilláin egy nagy köny
rezgett olykor. Szép hazátok van-e ottan?
Az ifjú sóhajtott és nem felelt.
– Óh, a miénk ott a kékvíz mellett oly gyönyörű; a virágos halmok fehér
sátraikkal, a hullámos tavak fehér hattyúikkal, s a napfényes rónák
fehér méneikkel. A ligetes bérczek mohos homlokain vadat üző ifjak
kürtrivallása szól, a patakok partján játszó hajadonok éneklése hallik,
fehér fátyolt forgatnak fejeik körül, s a midőn ellenség közelg, nincs
vár, nincs árok, mely mögé elbujjék valaki, a síkság megtelik ezer meg
ezer lovasvitézzel, a csatakiáltást az ég visszhangozza, s ha visszatér
a győző, a víg áldomáson harsog a szilaj dal, a bátrak éneke, míg az
elesettek koszorúzott sírja körül bánatos lejtéssel zeng gyászos éneket
a méla szűz-sereg.
– Ah, merre vannak ők? kiálta fel az ifjú felugorva és neki indult a
puszta éjszakának.
– Messze, messze, felelt a lány bánatosan. Túl a kék bérczen, még a
vízen is túl, ott kezdődik nagy Magyarország határa.
Ott születtem én, ott tanultam virágokkal játszani, a mik itt nem
teremnek, ott tanultam dalt mondani, a mi itt nem hallik. Egyszer
társnéimmal a kék vízben fürödtünk, midőn ólálkodó tatárrablók rajtunk
ütöttek. Társnéim elfutottak; engem elragadtak a tatárok, s elhoztak
rabul ez idegen földre. Gyenge gyermek voltam, alig tíz esztendős. Azóta
négyszer volt már tavasz, virágot soha sem hozott e kopár száraz
földnek, sem én nekem reményt a szabadulásra. Gyakran kiülök a szűk ház
ajtajába, hol a tatár kényúr laknom kényszerít, s mélázva tekintek a kék
hegyek felé, és a tájra, mely azon túl fekszik, s elgondolom, hogy soha
sem fogom azt látni többet. Apám nagyon szeretett. A tatár chán, ki
sokszor érezé a magyarok karjai sulyát, elveszésem után nem sokára
kihirdetteté országában, hogy a magyar vezér szövetséget igért neki, ha
leányát visszaadja, a ki tehát elrabolta, adja elő nagy jutalomért. De
én elhallgattam, hogy én vagyok az, a kit keresnek. Inkább én legyek rab
halálom napjáig, mint a magyar nemzet csak egy pillanatig.
– Jer, velem fogsz jönni, szólt hevesen az ifjú. Te vezetsz, én védelek.
Te régi hazádat fogod meglátni, én az ujat.
– De te fáradt vagy, nem mehetünk messze. Utólérnek bennünket.
Elveszünk.
– Nem a fáradság vette el erőmet, hanem a kétségbeesés; az öröm
visszaadta azt ismét. A vészektől megőriz az Isten, kinek neve legyen
áldott.
Julián letérdelt, és kezeit összetevé.
– Mit cselekszel? kérdé tőle a leány.
– Imádkozom.
– Miért nem állva? miért nem az égre nézve? Nem ismered már nemzetünk
védcsillagát, a gönczölt?
– Erősebb Istent tanultam ismerni e halvány csillagoknál, ki ezeknek is
ura. Láthatlan ő, a szemnek hunyva kell lenni, midőn a lélek
hozzábeszél.
És azután sietve megindult a két messzeföldről találkozott rokon, hátuk
megett egy köves domb alatt egy nagy szétszórt tatárváros maradt el
messzire, a hegyes tetők alól apró csillagokként pislogtak a tűzhelyek
fényei; nem sokára egy sűrű erdő elfedé a menekvőket, mely a bérczek
sötét ősrengetegéhez mintegy világoszöld szegélyzetet képeze. Ott sietve
haladtak a sűrűben, míg a hold is leszállt, akkor ledültek pihenni egy
mohos fa tövébe. Az álom tündérujjai lecsukták szemeiket.