XI.

Egy reggelen egy magas hegytetőre értek a vándorok. A hegyoldalt sűrű

iharfa-erdő fedé, melyből a mint egyszerre kibukkantak, egy végtelen

rónajáték egyeteme tünt szemeik elé.

Borulj arczodra! ez hazád… susogá valamely ismeretlen szózat Juliánnak,

ki a táj arczától meglepetve, mintegy elveszve a nézésben, megállott.

A messze láthatárig nem látszott semmi hegy, köröskörül a végtelen

síkság terült, keresztül szelve egy széles kék folyamtól, melynek

csendes, tükörsima vize mellé egy-egy nagy sötét folt látszott lerakva

lenni, valami nagy terjedt város.

Szerteszélylyel a mezőkön kankalikos kutak körül fehér nyájak

legelésztek; – világos zöld ligetek hüséből fehérlettek a sátorok

hegyei, tarka csíkokkal erezve; – a kék folyamon egy-egy kis lobogós

csónak uszott nagy lassúdan alá, ezüst vonalt húzva a sötét víz tükrén,

itt-ott a halmokon egy-egy hatalmas zászló lobogóját pattogtatta a szél,

s a folyam két ellenkező partján két kerek domb tetején égett az öröktűz

halványpiros lángja, míg a távol láthatáron rezgő tengertüneményt

mutogatott a délibáb.

– Minden úgy van, mint odahaza! rebegé Julián térdre hullva a szent

földön, s legforróbb könyeivel öntözve annak porait. Minden oly szép,

minden oly ismerős, mintha a föld is szerelmes volna e népbe, s kedveért

mindenütt ugyanazon alakot öltené magára. Légy üdvöz keresett, álmodott,

imádott hon! légy üdvöz; – ismerj fiadra bennem, mint én anyámra

ismertem tebenned. Ti kék hegyek, ti napvilágos rónák, sötét erdők,

ezüst folyók, te délibáb ott a láthatáron és te álmaiban ölelgetett

nemzet, legyetek üdvözölve, legyetek imádva.

Kürt szólalt meg a hegyek aljában, az őrködő pásztorok észrevették a

jövevényeket. Delinke inte feléjök, hókendőjét lobogtatva, s nem sokára

egy közülök délczeg pejparipán elébük nyargalt a domboldalig.

Egy ideges férfi volt az, könnyű bő fehérruha lobogott rajta, fejét

tollas föveg fedé, vállán farkasbőr kaczagány tánczolt, kezében nehéz

csákányt viselt, hátán volt puzdra és kézív.

– Hozott a magyarok Istene, kiálta elébük a férfi, mielőtt neveiket

kérdené.

– Áldjon a magyarok Istene bátya, felelt Delinke szeliden. Nem

Barangfehérvár-e ez, a mi itt előttünk fekszik?

– Nagyon is az. Ez a sátoros telep itt Barangfehér, amaz ott, a sötétebb

Etelberény, a hol az ős Zágon vezér él és uralkodik.

– Ülj legjobb lovadra bátya, eredj el Zágon vezérhez, s mondd meg neki,

hogy két vendége érkezik: egyik távol földi rokon, ki Etele országából

jött hozzátok látogatni, Álmus ősnek fejedelmi ivadéka, a másik egy

elveszett lány, kiért ő annyit könyezett, a visszatérő Delinke…

A férfi mosolygó arczán végig gördült egy mosolygó könyű, odalépett a

vándorhoz, megfogta kezeit és megrázta buzgón, szólni akart, de nem

tudott, végig simítá kétfelé hosszú fekete bajuszát, végre annyit ki

tudott mondani, «az én nevem Korond hadnagy».

Azzal fölpattant lovára, s nehány pillanat mulva már csak porát lehete

látni, a mit nyargaltában fölvert, a paripa röpült vele Barangfehér

felé.

A küldött lovag útközben mind fellármázta a sátorok népeit, egyszerre

egy névtelen mozgalom támadott a síkságon, az egymásnak felelgető kürtök

mindig terjedtebb körben kezdének széthangzani, a legtávolabb hangok

elhaló kiáltásként viszhangozva a messzeségből, s midőn a két jövevény

Barangfehérhez közel ért, jobbról balról roppant tömegben száguldtak

feléjök lovagló csapatok hangos üdvkiáltással, míg a város kapujából

ifjú magyar hajadonok jöttek elébök üdvözlő dalt énekelve, hófehér

patyolat ruhában, fejeiken vadvirág koszoruval.

Ott körülfogták a két jövevényt, a férfiak felkapták Juliánt paizsaikra,

úgy vitték csoportjaik előtt vállaikra emelve, s végig kiáltozva az

utczákon:

– Ime Álmus vezér utóda, a ki eljött a rokonországból, hol Etele

nyugszik hármas koporsóban!

A lányok ezalatt Delinkét fogták középre, s megkoszoruzva őt fehér

rózsával, összeölelgeték, összecsókolák; – ismersz-e még Delinke?

Emlékezel-e rám? – hangzott felé minden oldalról, – én vagyok Zille, ki

veled járt a ligetekben gyöngyvirágot szedni, én vagyok Enikő, ki bátyád

sírját együtt öntözte veled forrásvizzel és könyűvel; én vagyok Jolán,

kitől dalolni tanultál.

A többiek ez alatt két hosszú fehér lepelt feszítve ki, azt két sorban

feltartották kezeikkel a megérkezett felett, s e mennyezet alatt vezetve

a társnéitól ölelgetett leánykát, énekelték a róla készült dalt, mely

megsiratott eltünése után keletkezett a nép ajkán:

Gerlicze siratja párját

Kemény idegen országban;

Odamégyen sötét holló:

Ne sirj, ne sirj kis gerlicze;

Leszek én teneked párod. –

Eredj innen sötét holló:

Galambnak galamb a párja;

Nem soká sirok én itten;

Eljön értem Dali madár,

Puha fészkibe visz engem.

Dali madár puha fészke

Lágy tolluval van megrakva,

Eredj innen sötét holló:

Mert ha párom egyszer eljő,

Körmével kitépi tollad.

S fészkét azzal rakja majd meg.

Delinke szerelmesen, szemérmesen tekinte Julián felé, kit az ifjak

vittek paizsaikon, utána sóhajtva – galambnak galamb a párja.

A lányok más dalt kezdének.

Elmegyek anyám házába

Hófehér galamb képibe.

Leszállok az ablakára:

Szunnyadj, szunnyadj szép csendesen,

Hoztam neked csókot, könyet,

Drága gyöngyöt, mirhakövet.

Álmodj rólam, szunnyadj, szunnyadj,

Soha sem látsz engem többet.

Delinke szemei könyekkel teltek meg anyja emlékére, sirva borult társnéi

vállára.

De nem sokára a bús éneket örömzaj váltotta fel, Zágon vezér közelgett

Barangfehér felől nejével és kiséretével, s a mint a két kisérő csapat

megpillantá egymást, az örömrivalgás az egeket érte.

Az ősz fejedelem leszállott lováról, megölelte lányát, betakargatá

hosszú palástjába, megcsókolá arczát, azután Juliánra került a sor, kit

férfias kézszorítás után hófehér paripára ültetett fel, s jobbjára

bocsátá, míg Delinke sírva és kaczagva futott anyja elé, ki ott várt reá

pirosra festett kocsijában, hölgyeitől körülvéve.

A szegény Jerne szemei nem láthaták többé Delinkét, a tört szivű anya

kisirta szemei világát elveszett leánya után, de újra hallá hangját, s

minthogy szemei nem láthaták, keblére ölelte, kezeivel magához fűzte, és

nem bocsátá el s csókjaival elhalmozva, kis leányának nevezte őt, azt

hitte, hogy most is oly kicsiny még, mint mikor legutóbb látta.

Az egész táj örömre volt zendülve, a sátorok lombjai, mint repülni

készülő madárszárnyak lobogtak minden felül, az egész nép kiáltozott

örömében, míg a legjobban örvendők nem tudtak szólni az öröm elfogódása

miatt.

Minél mélyebben haladt az út az új haza belsejébe, annálinkább változott

annak tekintete. A kifeszített sátorok helyett kioszkszerű oszlopos

kalibák kezdtek itt amott látszani, a telepek helyén szilárdabb,

rendezettebb volt az építkezés, míg végre feltünvén maga a főváros,

Barangfehér, fogalmat nyujtott Juliánnak őseink más honi lakóhelyéről.

Árka nem volt a városnak, maga e messze kiterjedt telep alig bírt

kivehető határokkal, több mérföldnyi területben szétszórt tanyák és

karámok úgy vették körül, hogy maga a város csak mintegy e tanyák

központja tünt szem elé.

Tornya nem volt, utczája mind megannyi téres piacz, házát mindenki úgy

építette, ahogy neki tetszett, hosszúra, alacsonyra, fából, vagy vert

agyagból; néhol magas kupok voltak emelve egyetlen födél nádkévékkel

borítva, másutt maga élőfáknak támogatta köröskörül kévéit a hevenyésző

építész, hogy az élőfa koronája fedezte lombjaival a házat. Az egész

telep mutatta, hogy e nép nem rég lakik itten, s nem tudja, hogy soká

fog-e még itt maradni.

Csupán egy magas halmon látszott valami fényes épület, ez volt a vezér

laka, külső falai különös vegyítékű tarka mázos téglákból voltak rakva,

minők nálunk a kemenczék darabjai, belől összerovátkolt fákból voltak a

keresztfák, miknek tábláiba durva alakok voltak faragva, csaták és

áldozatok csoportozataiból.

Minden házikó tetejébe egy tarka lobogó volt tűzve, melyek a mint

lebegtek a szélben, úgy tetszett, mintha szárnyai lennének e könnyen

épült városnak, mikkel elrepülhet a szem elől, s ha ma itt látta valaki,

holnap száz mérföldre repül, s ott települend le újra.

A mint Julián megérkezett az ősz vezér és családja kiséretében, az

összesereglett nép fogadta őket Barangfehér legtéresebb piaczán. Több,

mint tízezer lovas állott a sikon fejedelmét üdvözlendő, ki közibök érve

kézen fogá Juliánt, s fölvezette őt magával a vezérhalomra. Semmi

küldísz nem ékesíté az istenadta trónt, állványa pázsitos föld volt,

mennyezete a tiszta ég. A nép harsogó üdvkiáltással fogadta az

érkezőket, míg a kürtök jelszavára lassanként lecsendesedett az örömében

háborgó tenger, s ekkor tiszta, hangzatos szóval elkezde hozzájok

beszélni a vezér.

– Gyermekim! magyarok, kunok, kazarok és besenyők! Régi szó közöttünk,

hogy a baj nem jár egyedül, most az egyszer megfordult a szellő, az öröm

jár párosával. Azon fejedelmi családnak, mely benneteket száz meg száz

éven keresztül jó és bal szerencse közt vezetett, magam lők utolsó férfi

ivadéka. Utánam leányágra szállandott az ország. Zúgtatok, hogy asszony

következik a viharokkal játszani, hogy egyetlen gyermekem is leány, s im

az ég meghallá zúgolódástokat és elvette őt tőlem. Idegen országból

rablók jöttek érte és elorozták közülünk. És ekkor megsirattátok az

elveszettet. Soha köny nem folyt annyi Ősmagyarországban, mint ez évek

alatt, ti sirtátok azt én velem együtt, és az ég meghallgatá

siralmainkat, visszavezette őt karjaink közé. Ez ifjú, kit jobbomon

láttok, szabadítá őt ki rabságából. Nézzetek rá! nem látjátok-e arczán,

hogy ő is magyar, miként ti? hogy ő is fejedelmek utóda, miként én?! –

Száz meg száz mérföldre innen, Etele szent hamvainál, ottan élnek

rokonaink, kik sok harczoknak utána eljutottak a boldog igérethonba. E

testvérnép fejedelmeinek ivadéka ő, ki sirról sirra tapogatódzva

visszajött őshazáját felkeresni. Üdvözöljétek őt! ősz fejem a sirba

szállhat, ti nem maradtok el árván, ő lesz vezéretek, ő lesz fiam, az ő

ereiben is Attila vére forr, én leányom kezét, ti a vezér kopját adjátok

kezébe, s az ég áldása legyen mind a kettőn.

A vezér alig végezhette szavait, a nép féktelen üdvkiáltása elfojtá az

utolsó hangokat, odatolultak a domb körül, s Juliánt lelkesült örömmel

ragadva fel karjaikra, fölállíták egy paizsra, s úgy hordozák köröskörül

a nép között, mindenütt köszöntve, mindenütt üdvözöltetve. Az ifjú a nép

vállain érkezett a vezér lakáig, ott letevék, a hölgyek elébe jöttek,

szemérmesen megölelék, megcsókolák a rokonná fogadott jövevényt, ki

egyik gyöngéd ölelő kar közül a másikba jutott, s még el sem feledte az

egyik csókot, midőn másik csattant el ajakán.

Julián lelkét fölmagasztosítá a megvalósult álom. Ilyennek hitte,

képzelte, álmodta őket mindig. Érzé, hogy ébren van, látta, hogy hazája

van körül, hallá, hogy anyanyelvén üdvözlik mindenünnen, s keblén ölelve

tartá első és örök szerelmét, ki utoljára érkezett őt üdvözölni, hogy

soha meg ne váljon tőle.

E pillanat a túlvilágra is szép volna.

Julián a hálától átszellemülten emelé föl arczát az égre, hogy

megköszönje a minden jók urának azt, a mit kérni sem mert tőle soha.

De e pillanatban valami idegen, zavaró érzelem ütötte meg lelkét, mely

mielőtt öntudattá lehetett volna, egy jéghideg kéz érinté forró kezét, s

a mint kedvese szép arczáról fölemelé ittas tekintetét, egy magas, ősz

férfit látott maga előtt állani, hosszú hófehér ruhában, fején magas

tarajsüveg volt, elől a nap arany képével, hosszan leomló fehér

lófarokkal. Ez a ghylas, az ős pogány áldozó pap.

Julián lelkén egyszerre felhőként borult végig e gondolat: e nép pogány!

– Jőjj imára a forráshoz! szólt a ghylas, megfogva az ifjú kezét.

Delinke észrevevé az ifjú megdöbbenését, odasimult hozzá, s mintha

emlékeztetni akarná, fülébe sugta:

– Midőn fejedelmet választ a nép, Jezten (ez volt az Isten neve a

napimádóknál) tanácsot ad az elválasztottnak; kövesd a ghylast a

forráshoz, s tedd a mit mond.

Julián rendbeszedve eszméit, követte a ghylast. Mindenki elmaradt tőlük,

csak ők ketten haladtak a szent berekbe, a hol Jezten oltára állott.

Egy kő volt az a forrás-part mellett, melynek belsejében örök és

füsttelen tűz égett, a forrás tulsó oldalán állott a máglya a leszurt

karddal, melyre az égő áldozatot szokták rakni, most meggyujtatlan, mert

csak jóslatért jött a ghylas.

Juliánt megállítá a pap az oltár előtt és szólt:

– Borulj le a földre és csókold meg azt, mert a föld ad hazát, a föld ad

eledelt, a föld ad sírt.

Julián engedett s leborulva megcsókolta a földet.

– Mosd meg arczodat a forrásban, mert a víz tisztává teszen.

Julián megnedvesíté arczát.

– Sohajts a légbe, mert a lég ad szabadságot. És nézz a napba, a ki ad

életet, meleget és világot.

Julián egy perczre a napba tekintett s káprázva kapta el onnan szemeit.

– Mit látsz most? kérdé tőle a ghylas.

– Kék és zöld foltokat, felelt Julián, kezével dörzsölve szemeit.

– Azok Jezten képei. Most imádkozzál magadban, mondj imát, a minőt

akarsz, a mit kivánsz, s én meg fogom kérdezni Jeztent, mit felel

imádra.

Julián fölemelé szemeit, s felfohászkodva magában imádkozott:

– Isten! keresztyéneknek ura, ki vágyaimat betöltéd, ki im nekem hazát,

koronát és szerelmet adál, halld meg és segítsd meg imámat, e népet, e

hont, e szerelmet én tenéked ohajtom adni, a te birodalmad népesüljön

meg általuk.

A ghylas szemei figyelmesen kisérték az imádkozó ajkainak néma

mozdulatait: midőn elvégzé az imát, a ghylas levette a máglyáról a

kardot s négyet vágott vele, minden suhogásnál lassudan mormogva: ég,

föld, nap, vizek feleljetek! Azzal a kardra támaszkodva, elkezde

hallgatódzni, a szél megindult a falevelek között, mintha azoknak

suttogásait hallgatta volna. Az után letépett néhány falevelet, ráhinté

a forrásra s magába vonulva hallgatódzott ismét a forrás mormogásaira. A

nap leszállt, az ég megcsillagosodott. Egy-egy csillag futott alá. A

ghylas szemeivel kisérte azt, mintha futásából olvasna valamit. Éjfél

felé fölkelt ülőhelyéből s a kardot feltüzve a máglyára, elkezdé tompán,

lassudan dörmögni: – mit suttognak a levelek? mit mormognak a tengerek?

mit hullanak a csillagok?

Kevés idő mulva odalépett Juliánhoz és megszólítá őt reszkető hangon:

– Ezt izeni neked Jezten: honfi sem léssz, mégis hontalan léssz, vezér

sem léssz, még is népet vesztesz, férj sem leendsz, még is

megözvegyülsz.

Julián reszketni érzé maga alatt a földet, látta hullani a csillagokat,

érzé a hideg szél fuvását, hallá mormolni a patakot.

Ezt izeni neked Jezten.

_(Befejezetlen maradt.)_