A nap legelső sugára felkölté az álmadozót. A ligetek és lakóik képe
szerte röppent, az éber tekintet nem látott mást, mint a sivatagot és a
magánosan utazó napot.
Útnak indult. Messze, igen messze látszott egy másik domb. Fáradságos
járás után azt is elérte nagysokára. Azon túl ismét csak oly sivatag
tünt elő, s ha a harmadik czélponthoz is eljutott, megint csak e kopár
képet látta ismételve.
– Sehol sem lesz-e már ennek vége?
Negyednap, ötödnap elmult, hatodnapra elfogyott a vándor tömlőjéből a
víz, s a pusztából még mindig nem hatolt ki.
Egész hosszú nap egy enyhítő csepp nem érinté ajkát, fáradtan,
eltikkadva vonszolta magát odább; mely eddig világrészszel előtte járt,
fáradatlan lelke, most már ez is maradozni kezde tőle, visszament
emlékében a hátrahagyott útra, a hátrahagyott hazába, annak virányain
vette pihenését. Egy homokdombra lerogyott. Minden ereje elhagyá.
– Bár maradtam volna ott örökre meghidegült tűzhelyednél. Lennék koldus
a hazában, még is benne volnék. Lennék a börtönben, lennék üldözve,
lennék a sírban, vagy a vesztőhelyen, még is otthon volna az. Őrült
lélek, hová jöttél velem… Csak egy ember volna közel, bárha nem földim
is, ozmán vagy patarén, hogy emberszót hallanék, midőn meghalok. Vagy
egy madár, vagy egy vadállat, hogy lássak valami élőt, midőn én
megszünök. Vagy volna csak egy árnyékos fa, melynek lombja alatt lelkem
kilehelleném, hogy ne az égető napsugár ölne meg!
S ime, midőn káprázó szemeit fölveté, egy délczeg barna oroszlán jött
reá szembe merész rátartással; a komoly vadállat föltartotta fejét,
aranyos sörénye reszketett erős nyakán, lassú, méltóságos lépéssel jött
a vándor felé.
Julián nyugodtan állt meg előtte, köpenyét válla körül veté, rendületlen
bátorsággal néze a közelgő fenevad szeme közé. Az is reá nézett. A két
királyi lény önkénytelen tisztelettel bámult egymásra; a fenevad egy
perczre megállt, azután félrefordult, mintha nem állhatná ki azt a vad
emésztő lángot, mely a férfi szemeiből felé sugárzott, felnézett a
napba, s azzal végig ordítva a sivatagon, tova száguldott, bozontos
farkával csapkodva két oldalát.
Julián érzé Isten fölkelő ujját homlokán. Kiben a puszták királya
megismeré a választottat, annak nem szabad, nem lehet elvesznie. Még
egyszer fölemelé arczát; a nap mérgesen, vadul sütött alá megölő
sugaraival; a hol az oroszlán végig ment a puszta fövényen egy száraz
acanthius hevert, melyet messzeföldről fútt ide a vihar; annak aszú
levelein egy fénylő pont ragyogott. Egy vízcsepp volt az, mit az
oroszlán sörényét megrázva oda hullatott.
Az ifjú lelke egy pillanat alatt megtalálta a vezérgondolatot. Az
oroszlán fürödni volt. Itt valahol forrásnak kell lenni közel.
Felkapta vándorbotját, s új erővel, új akarattal megindúlt az oroszlán
nyomain. Lelke ismét előtte járt, s homloka nem érzé a napszurást, mely
égető nyomással tüzött le reá. Arczára az idegláz kórpirossága ült ki.
Ereje ki volt már merülve, most a szenvedély kölcsönze neki újat.
Sietett, sietett. Már látott messze a láthatáron valami világoskék
tömeget feltünni, még nem tudá: bércz-e vagy felhő? Az oroszlán nyomai,
mint egy hosszú gyöngyfüzér, épen arra felé vezettek. Szemeit le nem
vevé azon pontról. Mentül közelebb ment hozzá, annál jobban kitünt
előtte annak alakja, egy nagy havasi hegyforma volt a messzelátszó
csúcs, mely sziklakirálynak vala teremtve kisebb testvérei fölé. Már
jött közelebb feléje a láthatáron sötétülő erdő, már könnyü szellőt is
érze lengeni: vágyó lelke végig repdesé az útat odáig és vissza, míg a
roskatag test vánszorogva tántorgott előre.