Az éj vége felé járt már, a látkör keleti részén domború fénykúp kezde
emelkedni, melyet egy pillanat mulva maga a nap követett, a szürkület e
tájon csak egy pillanatig tart.
Julián a feljövő napvilágnál széttekinte a vidéken. Puszta volt az és
üres köröskörül. A széles sárga homoktengeren sehol egy tárgy, melyen a
szem megakadjon. Egy meghalt világ az egész.
Minő ijesztő hajnal! Másutt a nap feljöttére ezer színt vesz magára a
természet, a lombok, a virágok között megindul a hajnalkisérő szellő, a
madarak megszólalnak, a patak zúgása hallik. Itt semmi sem hirdeti,
semmi sem fogadja a feljövő napot, a legelső sugár előtt felveszi a
vidék halottsárga leplét, minden hallgat, s szél csak kétszer fú egy
évben e tájon, és az a Samum.
Julián borzadva érzé e táj kétségbeejtő magányát, döbbenve tekintett
vissza a karaván felé, melyet elhagyott; nyoma sem látszott már annak a
látkörön, az elhagyott oáz messze elmaradt mögötte. Úgy képzelé, mintha
még a tevék csengetyüit hallaná, s a léptek ropogását. Káprázat volt! a
mennyire a szem látott, üres volt az egész vidék és hangtalan. Egy fehér
éjszaka.
Az ifjú először érzé életében, hogy egyedül maradt; egyedül egy
ismeretlen, járatlan sivatagban, hol nem csak ember, de még növény sem
él. Szíve elszorult az eszme facsaró nyomása alatt; egy tömlő víz, egy
zacskó pálmaszilva volt minden készülete a véghetlen útra, egy
zarándokpálcza, végén kettős kereszttel, minden fegyvere az ismeretlen
veszélyek ellenében, de még nem engedé őt leroskadni, kétségbeesni a
hitté szentelt honvágy.
Távol azon irányban, melynek indult, a látkör széliben meglátszék egy
magas, vörös domb, valami kopár syenit sziklaorom, mit a homok félig
betemetett, a vándor azt tüzé ki magának czélpontul, remélve, hogy a
vidék túl ismét új arczot ölt, s megindult felszentelt megnyugvással a
sorsba.
A nap mindig feljebb szállt ez alatt, s mentül magasabbra hágott, annál
égetőbben sütött alá; minő unalmas lehet ott a nap, hol az égen soha
felhő nem jár, mely körül mindig egyhangú kék a levegő! A homok
lassankint izzóvá melegszik át, úgy hogy délfelé szinte fehérleni
látszik a hőség miatt.
Julián erős akarattal folytatá útját a vörös szikladomb felé. Olykor
valami nagy fenevad nyomai szelték keresztül útját, mely valaha itt
járt; itt most egy fehérlő csont meredt ki a homokból, tán eltévedt
ember, vagy megölt állat, kinek tetemeit széthordták a vadak.
A nap már hanyatlott, midőn a vándor nagy fáradság után elérte a vörös
sziklahalmot, melyet messziről czélba vett; kopár, növénytelen bércz
volt az, sívár rétegei között soha semmi fű nem tenyészett, itt-ott egy
nagy hasadék látszott rajta, mit tán a nap heve repesztett; a kő rétegei
óriási lépcsőket képeztek a domb tetejéig.
Julián felkapaszkodott a lépcsőkön, s széttekinte a domb magassáról.
Csak a pusztát látta nagyobbnak onnan. Túl rajta ugyanazon halottvilág
terült, mely innen, ugyanazon üres végtelenség, a lemenő nap izzó fénye
semmi tárgyat sem mutatott az éktelen sivatagban.
A zarándok leült a kőre, nem érzé, hogy el van fáradva, de még is ott
maradt, az volt az egyetlen tárgy, mely kivált a sík egyhangú homokból,
azt választá éji tanyának.
A nap leszállta után elhüvösült a levegő, de az átmelegült kő még akkor
is oly forró maradt, hogy szinte sütötte a rajtafekvőt.
Körül csöndes volt a világ.
A néma pusztaság közepében a vándor aludt egyedül kopár sziklai
fekhelyén, s álmában tájak és emberek alakjai váltogatták egymást, kiket
sohasem látott, de a kik még is mind oly ismerősöknek látszottak előtte,
mintha közöttük nőtt volna fel.