Julián egyedül maradt szenvedéllyé érlelt ábránd hitével. Nem volt többé
a ki megszólítsa az édes csengő magyar nyelven, nem volt a ki
szenvedéseit megossza, a ki egy biztató szót szóljon hozzá. Annál
nagyobb lőn vágya eljutni oda, a hol azok laknak, a kik megfogják érteni
nyelvét és honszerelmét.
Egy török imám szolgálatába állott, ki keletre volt utazandó; de a
szolgaruhában is király maradt ő, országok ura, miket lelkében
teremtett, s midőn a tevéket vezetve, ura mellett járt a köves úton,
akkor is fönn viselte homlokát, mintha koronák terhét emelné rajta.
A kereskedelmi karaván, melyhez Julián szegődött, egy pusztán vonúlt
keresztül, melyen több napi járóföldnyire sárga összeállt kavics és
repülő homok terült a láthatár egyik szélétől a másikig. Itt-ott
források körül zöldült csak valami katáng. Jó a tevének, más állat azt
sem eszi meg.
Juliánnak ekkor jutott eszébe először az alánok intése. E pusztán a
magyar nép nem vonúlhatott keresztül. Annyi lóval, annyi gulyával e
homoktengeren egy napig sem lehetne járnia. E gondolat jobban gyötré,
mint égető szomj, s napszúrás… Tehát a legerősebb hit nem volna más,
mint ábrándkép, s annyi kiállott szenvedés csak egy őrült álomnak lett
volna áldozatul hozva?
Érzé, hogy tagjai reszketnek, hogy ereje maradoz, a hit távozni kezde
tőle. Este, midőn a karaván pihenni települt egy forrás mellé, nem birt
a kétség miatt elaludni. Térdre veté magát s szorongatott lelkét
fölemelte az Istenhez, ki a csillagos ég minden szemeivel látszott reá
lenézni… Imádkozott… És azután el tudott aludni…
Az ég csillagait nézve aludt el. Lelke még azután is az ég csillagait
látta, s úgy tetszék neki álmában, mintha egy csillag jönne felé nagy
lassúdan közeledve, a déli láthatárról észak felé tartva. A közelgő
csillag mindig nagyobb-nagyobb kezde lenni, nem soká olyan lett, mint a
hold, sötétebb és világosabb foltok lőnek benne kivehetők: völgyek és
hegyek. – Mindig közelebb jött hozzá. A holdszerű fénynek már színes
zománcza kezdett átéledni, a mezők zöldje virult ki legelébb, azután a
tavak kékje, lassankint az erdők sötét zöldjébe mentek át az árnyas
foltok. A csillag mindig közelebb és közelebb jött, egy roppant gömb
vált belőle, s a csillaggömb tájain kiderültek erdők, völgyek, a
napsugáros mezők, miken fehér nyájak legeltek csendesen, a lilaszin
dombok, miken tarka sátrak voltak felvonva, az ezüst folyamok kigyói,
mik bókoló pálmaerdők között folytak csillogva alá, és a széles kék
tavak, mik fölött fehér rajokban repültek a kócsagok.
– Ah, keresett haza! sóhajta az álmodó, s már a csillagvilág oly közel
jött hozzá, hogy már csak egy szökés kellett, hogy hanyathomlok
belehulljon, már hallá az édes danát, mit vízért járó magyar leányok
zengnek a folyamok partján, már érzé a szédítő holdkór vágyat, mely
ellenállhatlan erővel készteté őt aláhullani a vonzó, hívó égi testbe.
Megyek! megyek! rebegé és kinyujtotta kezeit, s rohanva szökött le az
édes tájra… és fölébrede.
A mint hanyatt feküdt, látta még most is az égen a távozó meteort, mely
fényesen, mint a hold vonult lassú röpüléssel délről északkelet felé,
hosszú tűzfarka szikrázva vonúlt utána, s messze-messze elrepülve, a
barna lilaszín gőzkörben mindig inkább vörösebb lett, s a láthatáron
alul veszett el.
Az ifjú fölkelt fekhelyéből, lázas szíve vert hevesen, nem szólt
senkinek, tömlőjét megtölté vízzel, nehány marok pálmaszilvát vett
magához, s elindult a csöndes éjben útmutató csillaga után.
A csillag északkelet felé futott, tehát egészen eltérve azon iránytól,
melyben a karaván megindult. Julián az éj csöndében elhagyta a karavánt,
magasztos ábrándhitű lelke el volt telve a nagy szellem
csodajelenségeivel, a ki választottaival álomlátásokban szokott
beszélni, s útmutató csillagokkal vezetteti őket, léptei alatt zörgött
az oáz leveles harasztja, mely lassankint el kezdett maradozni tőle, s
nemsokára a süppedező kavicsos homokot érzé lábai alatt. Hátra sem
tekintve haladott a kitüzött táj felé. Idegeinek elfogyott ereje
kétszeresen tért vissza, valami varázs hatalom aczéllá edzette izmait,
úgy neki indult, mintha a világ végéig meg sem akarna pihenni.
Nem sokára otthon leszünk, suttogá magában ábrándos örömmel.