Sokáig vándoroltak még az ifjak, hazát keresve. Az erdő elhagyta őket,
következett a harasztos sivatag, a kietlen orosz puszta, melyen a végig
süvöltő északi szél sem hegyet, sem fát nem talál. A pusztaság vadjai
messziről bámulva üvöltének a két vándorra. Ember soha sem járt erre. A
szikes istenátkozta földön aszú páfrán csenevészett, a ködös, borongós
égről vak holdak, vak napok ijesztgetének csoda tüneményeikkel, kettős,
hármas alakban jelenve meg az ég boltján.
S ilyenkor, midőn köröskörül hallgatott a világ, messze és közel emberi
hajlék nem látszott, mi jól esett a vándoroknak egymás szavait hallani,
egymás szavaiban az édes anyanyelvet, s a kölcsönös lelkesülést.
A hon, a melyben születtek száz és száz mértföldnyire volt már mögöttük
és ott a távolban sem övék többé. A másik hon, melyet kerestek, épen
olyan messze volt előttük s bizonytalan, hogy rá fognak-e valaha
találni? Egymás keble volt egyetlen menhelyük az ősvilági fenyér
közepett, egymás szava az egyetlen vigasz, egymás arcza az utolsó emlék,
mely velök maradt a hazából.
Tán ha egyedül kellett volna beutazni egy magános embernek e hangtalan,
lakatlan országot, megőrült volna a nyomasztó magányban, eltévedt volna
a vadak közt, s lett volna olyan, mint azok.
Egyszer, hosszú bujdosás után füstöt láttak fölszállani a távolban, s
arra vették útjokat.
Rég nem láttak emberarczot, s a hosszú magány után vágytak egygyel
találkozni, bárha idegennel is.
A sivatag szélén alán vadászok ültek a nagy tűz körül. Vad kékszemű
óriások, kik gyalog űzik meg a pusztai szarvast, s ököllel verik le a
sörényes bölényt. Öltözetük vadállatok bőre volt, a hosszú szőke haj
vállaikat verte. Bölények szarvaiból ittak a tűz körül leheveredve.
A vándorok emlékében megújult a rémes monda a kegyetlen pogánynépről,
mely a vándor idegent megáldozza véres isteneinek; de Julián biztatólag
szorítá meg társa kezét: ha hited erős, sziklákat mozdíthatsz el; és mi
hiszszük, hogy testvéreinkhez el kell jutnunk, nekünk nem szabad itt
elvesznünk.
Az alán vadászok vidám képpel fogadták a vándorokat, közéjük ültették,
bort és húst adtak kezökbe. Jó, kedélyes nép volt ez. Lehet, hogy a
kiket a csatában fogott, azokat megáldozá, de vendégeit szivesen szokta
fogadni.
Míg a vadászok a vad dalolás között szilaj táncz- és fegyverjátékkal
mulatták magukat, Julián elábrándozva ült a tűz mellett; a kezébe adott
bölényszarvból kidült a bor a földre; oldalán függő kését elővette s
ábrándja képeit méla merengései közt ráfaragta az ivószarúra;
csataalakokat, ijas, pánczélos hősöket, oroszlánok, párduczok képeit,
mikkel lovas amazonok vínak, trónon ülő királyokat, s hölgyeket, kik a
virágok közt fekszenek; a mint e művészetet a byzanczi udvarnál
eltanulta.
Az alánok, – a mint az ivókürtöt visszaadná nekik, – elámultak a rajta
levő faragványon, s tetszésök legvilágosabb jelével vették körül az
ifjakat. Felvették őket vállaikra, úgy vitték fejedelmük elé, a ki egy
bőrházban lakott, melyet százados tölgyek árnyaztak be.
Fél esztendeig tarták itt az ifjakat. Az alán előkelők kürtjei
megnépesültek czifra faragványokkal; az Árpádok ivadéka
tulipánfaragással kereste eledelét.
Az alánok váltig rémíték, ijeszték őket a további úttól. Elmondták
nekik, hogy határaikon túl nem lakik más nép, mint tatár és izlamhívő, s
a mi még azokon túl van, az egy köves, rideg puszta, melyen lovas soha
nem járhatott.
Az egyik társ ingadozott, csak Julián maradt hiténél. Fel kell őket
találnia.
Elváltak az alánoktól s tovább mentek.
Julián nem győzte társát biztatni; csüggedt volt az, elvesztette hitét,
kétségbe esett végczélja fölött.
– Sehol sincs már többé magyar, mondá búsan, s nem álmodott többé a
napsugáros mezőkről.
Egyszer egy országba értek, melyet mahomedán nép lakott.
– Látod! mondá a hitében gyűlölt, az alán igazat mondott, elmult innen
már a magyar!
Az ifjú a legelső városban megbetegedett, nem volt hite tovább, mely
erőt adott volna neki a szenvedések ellen, útja felén meghalt; ott
eltemették idegen földön, mindkét honától oly messze.
Julián egyedül maradt.