Ez országban nem lehetett tovább maradniok. Az üldözött schismaticus
secták népe elfoglalt menhelyén üldözővé vált, kegyetlenebbé, mint az
erdő fenevadai.
Vissza kellett fordulniok, elhagyni a lakott mívelt földet, s neki
indulni az északi rengetegeknek, miknek kietlen terjedelmét a
legmagasabb hegycsúcs sem volt képes beláttatni.
Ez volt a Caucasus.
A legelső domb felett megállítá utitársait Julián, megmutatá nekik a
kietlen, néptelen vidéket, mely lábaiknál elterül, s megkérdezé tőlük,
ha leend-e bátorságuk a vadonhazát keresztül bujdosni vele?
A kietlen ormokon egyedül barangolt a szél, – a berkek sötét mélyiből
ordított az aranyfarkas, – a barnuló éjszakában sehol egy pásztortűz sem
égett, – ember nem lakott a tájon.
A vándorok egyike visszaborzadt a magánytól, s elmaradt társaitól a
rengeteg széliben, mely körülfogta a láthatárt, s melybe út nem
vezetett. A másik kettő búcsut vőn tőle s odább ment. Eltüntek a
sivatagban, a szélzúgás elnyelte lépteik hangját.
Tizenhárom napig utaztak az erdők között. Az árnyék volt vezetőjük, s a
fák derekát benőtt moh. Erdei vadgyümölcs nyujta silány táplálékot, vad
tövisbokor menhelyet a vihar ellen.
De ha leszállott az est, a királyi bujdosó lehajtá fejét társa ölébe,
álmodó lelke előtt megjelent a bájos vidék; – a napsugáros mező, hol a
fehér ménes legel, – a lilaszínű hegyek, bókoló pálmafáikkal, – az
ábrándos őshaza, s másnap ismét tovább mentek szélzúgásnál, sötét
erdőben, vadfolyamokon keresztül.
Egyszer egy irtott helyen, hol az erdő közepett egy egész nagy
földnyomáson fiatal cserje sarjadzott, egy különös romra akadtak.
Egy tágas kerek sánczolat, – széles fatörzsökök egymás mellé két sorban
leverve, s a sorok közei földdel kitöltve. A kerek gyűrű-sáncz
mérföldnyi tért keríte be.
Az avar elődök körvárai voltak ilyenek.
A sáncz sehol se volt megtörve; a fák teli nőtték a tért, melyet
bekeríte, – széles kapui előtt virágzott a bokor, tetején a vadvirág
hullatta repülő magvait.
Körül a rengetegben itt amott egy-egy négyszögű kő volt valami füves
dombra fölállítva, minőket régi sirokra állítottak az ősmagyarok, a hova
egy hőst fektettek.
Tehát itt jártak valaha.
Az erdő puszta volt és lakatlan. Sehol emberi kéz nyomai.
Napi járó földdel odább találtak egy kecskepásztort, a ki a tuskó
hajlékán túl emberi lakot nem látott, az elmondá a vándoroknak az apáról
fiúra maradt mondát: hogy itt száz meg száz év előtt egykor egy nagy nép
lakozott. Messze földről jöttek ide, messze földre mentek innen, senki
sem tudja, hová. Ők építék a sánczokat, miket benőtt a vadbokor. Ők
alusznak a négyszögű kövek alatt, melléjük fektetve buzogány, nyíl és a
széles kard. Egyszer egy másik nép jött utánuk, ők kiálltak ellene s a
mint szembeállanának, megismerték egymást, testvérek voltak,
összeölelkeztek, s azután együtt fölkerekedtek innen, s elmentek messze,
messze! Azóta senki sem lakja e földet.
A két ifjú ősei sirhalmán aludt, és ősei sirhalmán még egyszer oly
szépnek, nagynak álmodá az ősi hazát, mely után vágyai vitték, mint
valaha.
Egy nyomára már találtak a keresett népnek, melynek mindegyik lépése
egy-egy győztes csatatér volt, s buzgalmuk kétszerezve lőn azt magát is
föltalálni.