III.

Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek

látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad

erdőségek, beláthatlan rengeteg.

Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság

után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely

elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.

S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak

meg. Itt hát keresztyének laknak!

Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus

szemekkel mérve végig a három zarándokot.

– Mit akartok? kik vagytok? kérdé tőlük, végig nézve rajtuk.

– Üldözött keresztyének vagyunk, menhelyt keresünk.

– Hiszitek a szentháromságot? kérdé amaz éles vizsgatekintettel.

– A szerint idvezüljünk.

– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember

hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.

A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények

szállást és kenyeret kérve.

– Vessetek keresztet magatokra. – Megtevék.

– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti

orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus

vagyok, alulról vetem fölfelé.

S becsapta előttök az ajtót.

Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen

fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket

megvirradni küszöbe előtt.

A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után

kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól

kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket

mindenünnen.

Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott

egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját,

kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét,

nyughelyet és eledelt.

Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok

kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha

vajjon méltók-e kérelmük megadására?

Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem

keresztvíz-medencze nem volt látható.

A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt

soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve,

hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak

kelle lenni).

A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn

elibük.

– Ki teremté az embert?

– Az Isten! felelének az ifjak.

– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva

ujjaival.

– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a

hivőknek?

– Az mossa le bűneiket, felelt a három zarándok.

– Orthodoxok! orthodoxok! kiáltozák a «credentes».

– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a

harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?

– Isten dicsőségére, viszonzának a kérdezettek.

– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása

az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!

A gyülekezet felzúgott rájuk.

A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő

falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus

lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé

nyujtotta ki.

– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a

légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok,

tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok,

eltemet.

Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból,

elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…

A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi

népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének

tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni,

s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a

paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.

E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három

ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon

felekezethez, mely megtagadja a szabókat és takácsokat, útjokat állta s

gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.

– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A

szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A

gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal

boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön,

mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek

alkotott. Ki innen, világ csufjai!

A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és

átkok repültek utánok bőséggel.

A magyar előidőkből; Egy ​asszonyi hajszál · 第 34 / 99 题