Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek
látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad
erdőségek, beláthatlan rengeteg.
Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság
után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely
elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.
S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak
meg. Itt hát keresztyének laknak!
Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus
szemekkel mérve végig a három zarándokot.
– Mit akartok? kik vagytok? kérdé tőlük, végig nézve rajtuk.
– Üldözött keresztyének vagyunk, menhelyt keresünk.
– Hiszitek a szentháromságot? kérdé amaz éles vizsgatekintettel.
– A szerint idvezüljünk.
– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember
hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.
A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények
szállást és kenyeret kérve.
– Vessetek keresztet magatokra. – Megtevék.
– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti
orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus
vagyok, alulról vetem fölfelé.
S becsapta előttök az ajtót.
Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen
fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket
megvirradni küszöbe előtt.
A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után
kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól
kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket
mindenünnen.
Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott
egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját,
kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét,
nyughelyet és eledelt.
Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok
kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha
vajjon méltók-e kérelmük megadására?
Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem
keresztvíz-medencze nem volt látható.
A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt
soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve,
hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak
kelle lenni).
A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn
elibük.
– Ki teremté az embert?
– Az Isten! felelének az ifjak.
– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva
ujjaival.
– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a
hivőknek?
– Az mossa le bűneiket, felelt a három zarándok.
– Orthodoxok! orthodoxok! kiáltozák a «credentes».
– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a
harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?
– Isten dicsőségére, viszonzának a kérdezettek.
– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása
az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!
A gyülekezet felzúgott rájuk.
A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő
falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus
lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé
nyujtotta ki.
– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a
légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok,
tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok,
eltemet.
Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból,
elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…
A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi
népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének
tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni,
s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a
paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.
E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három
ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon
felekezethez, mely megtagadja a szabókat és takácsokat, útjokat állta s
gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.
– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A
szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A
gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal
boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön,
mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek
alkotott. Ki innen, világ csufjai!
A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és
átkok repültek utánok bőséggel.