A legelső városban, melyet útjokban találtak, sajátszerű tünemény által
lepettek meg a vándorok.
Épen vásár ideje volt, midőn nagy fáradtan oda értek, s a mint ott egyet
megszólítának a tömeg közül, az ijedten elkiáltá magát, s az ott állongó
csoportok hirtelen felszedték málháikat s pillanatok alatt szétfutottak
a vásártérről, ellenkező utczákba, mint a honnan a jövevények
közeledtek, s akármerre mentek, az utczán talált emberek mindenütt
bódult ijedelemmel futottak széjjel előlük.
Meg nem foghatva az ijedelem okát, betértek a város közepén látott
legmagasabb épületbe, melynek kapuját két kopjás szerecsen őrizte,
gyanítva, hogy ott tán valamely tisztviselő lakik. A két szerecsen, a
mint közelítni látta őket, vállára kapta dárdáját s elfutott
jajveszékelve, abbahagyva a kapu-őrzést.
A vándorok bementek a házba, ott is szobáról szobára, a kikkel
találkozának, mindnyájan a rémület jeleivel futottak el előlük, míg a
legbelső teremben, a honnan nem volt kijárás, ráakadtak a kadira.
A kadi kövér vörös ember volt, de a három zarándok láttára kék és zöld
lett, mint a szilva, s hogy ott maradt, egyedül annak köszönheté, hogy
lábainak rég nem tudta hasznát venni.
– Úgy-e, ti jó emberek, hebegé nagy rettegéssel, nem azért jöttetek ide,
hogy itt nálam meghaljatok?
Az ifjak biztosíták az ellenkezőről s bámulva kérdék azon átalános
ijedelem okát, mely jöttüket megelőzé.
– Ti derék, jó emberek, szólott reszketve a kadi. Ha a paradicsomba
akartok jutni, igérjétek meg, hogy az én házamban nem haltok meg. Mivel
hogy a nagy kalifának hajdan az a szokása volt, hogy a mely keresztyén
országán belül elfogatott, azt ő menten felfeszítteté a keresztre, s
eképen őrizkedett tőlök. Hanem egy pár év előtt valami átkozott próféta
vetődött ide az országba, bár soha ne született volna, azt mikor
fölfeszítették, jóslatot mondott a keresztfáról; mely szerint ha még
három keresztyén fog meghalni ez országban, mi mindnyájan kalifástul
ellenállhatlan végzetnél fogva mind keresztyénekké leszünk. Már most
tehát a kalifa országszerte kihirdetteté: hogy a ki ez országban egy
keresztyént megtalál ölni, vagy ha egy meghal küszöbén belül, annak
családja is kiirtassék. Azért, jámbor zarándokok, ne hozzatok házamra
bajt, menjetek ki innen, majd két csausz messziről el fog benneteket
kisérni a kalifa városáig, ott jól lesz dolgotok.
A vándorok megköszönték az utasítást, s odább mentek. A két csausz
mindig jobban elmaradott mögöttük, végre egészen megszökött. Egyedül
kelle a kalifa elé menniök.
A kalifa ijedten takarta el arczát, a mint maga előtt látta őket.
– El innen, el! kiálta hevesen. Takarodjatok e földről. Ti vészt
hoztatok ide, minek jöttetek?
Az ifjak mondák: hogy csak keresztül akarnak utazni az országon és azt
minél hamarább elhagyni.
– Oh, el fogjátok azt hagyni minél hamarább, nem lesz alkalmatok itt
meghalhatni. Ismerem a fajtátokat, készek volnátok meghalni, csakhogy
keresztyénné tegyetek.
S rögtön előszólíta tizenkét spáhit, rendeleteket adott nekik. Az
ifjakat felültették három paripára, s egy pillanatnyi veszteglés nélkül
nyargaltak velök ki a városból.
A spáhiknak az volt parancsolva, hogy addig meg ne pihenjenek, míg a
három zarándokot túl nem vitték az ország határán.
Három nap, három éjjel nyargaltak megnyugvás nélkül. Mikor egy városhoz
értek, ott új paripákat váltottak, más spáhik álltak melléjük, s tovább
ment a veszett roham; a vad arab paripák lobogó sörénynyel terültek a
vándorok alatt, kiknek egy órai nyugvást nem engedtek három nap, három
éjjel.
Kifáradva, eltikkadtan jutottak el a határra, még ott sem álltak meg
velök, egy nagy vizen átusztattak, a tulsó parton letették őket, hogy
vissza ne jöhessenek.
A három ifjú félholtan rogyott össze a földön.