Száz meg száz évvel ezelőtt három magyar ifjú megindult az őshazát
fölkeresni, melynek borongó emléke élt még akkor a nép ajkán.
Üldözött volt mind a három. Egynek családját kiirták a szomszédok,
másikban a sötét vakhit üldözé a felvilágosult férfit, a harmadik
királyi faj utóda volt, kinek ősét számüzé a győztes párt, s az unoka
koldusul származott el idegen ellenséges országba. Ennek neve volt
Julián.
A három ifjú szivében megérett a vándor madár vágya, az ösztönző
sejtelem távol keleti tájékról, nem látott, de hitt rokonnépről, lelkeik
előtt az elmerengés látnoki perczeiben bájos vidékek jelentek elő:
napsugáros mezők, szellős sátorokkal, lilaszínű ormok, s lengő
pálmaerdők, a széles kék tó felett a repülő kócsag, melyre kézívvel les
a barang-unoka, s a nappali álom csalogatva hívta őket maga után.
Vannak szentelt érzelmek, miket csak egy bizonyos kor, csak egy bizonyos
nép ismer, melyek más kor, más nép előtt felfoghatatlanok maradnak. A
spártai szigorú egyszerűsége, – a szent szűz számára eljegyzett asceták
magasztos fogadásai, – a vértanuk martyr vágyai, – a kereszthadak lázas
szenvedélye, – az islandi honvágya – s az a titkos, bánatos sejtelem,
mely nyugtalan életét századokról-századokra fentartotta a magyarnál,
megtudni népe bölcsejének helyét, megtudni, ha van-e még testvére
valahol a kerek földön? van-e több hazája ennél az egynél?
A három ifjú zarándokruhát ölte magára s hajóra ült Byzanczban, hol az
elűzött Geyza utódaival szaporodtak az idegen föld koldusai.
A byzanczi hajó a márványtenger tulpartjáig vitte őket, ott kitette egy
ismeretlen város kikötőjébe. Az ifjak ott maradtak egyedül.
A roppant nagy városban a zigéok királya lakott, egy becsületes
keresztyén ember, a kinek volt száz felesége.
A templomok tornyain ragyogott mindenütt a kereszt, az estharang zúgva
kongott mindenfelől; az ifjak betértek egy templomba imádkozni a
keresztyének Istenéhez.
A templom közepén fel volt állítva a feszület, de mellette köröskörül
apró bálványok oltárai álltak, miken füstölt az áldozat tüze, a
napisten, holdisten arany, ezüst szobrai jobbra balra álltak a Megváltó
képe mellett, s a papok, kik tömjénfüsttel áldoztak az Idvezítő előtt, a
többi bálványok elé vért, bort, égő lángot s virágokat hoztak, – ki
milyet kivánt, és a nép, mely a feszület előtt térdre hullt s keresztet
vetett, a többi bálványképeknek külön természetei szerint vagy lábait
csókolta meg, vagy lábtyűjét huzta le előttük; a kisebbekkel szembe is
szállt perlekedni; és az ének, mely a papok ajkiról felhangzott, – a
gyülekezet által utánzengve, – valami oly csodás vegyület volt
keresztyéni zsolozsmák s vad pogány hitregedalokból, miket a
főpátriarcha egy nagy könyvből olvasott ki, hol virágokból voltak a
sorok, minden betű, minden szó egy-egy csodás festett virág, a minő
betűkkel Manes írta könyveit az északi kristály-barlangban.
Ezt a népet egykor arra vetődött missionáriusok királyostul együtt
megkeresztelék, papjaikat a keresztyén vallás alapfogalmai helyett
megtaníták annak külső jelképére, s azzal ismét tovább mentek. A
megkeresztelt nép azután bevitte a feszületet templomába, de bálványait
is ott hagyta, s a meg nem értett hitet összezavarta régi pogány
vallásával, s azután is áldozott napnak, holdnak és négylábú állatoknak,
ivott lótejet, kerülte a bort, s a nem kérődző barmokat; ellenben
feleséget annyit vett, a mennyit tudott tartani, s miután lefizette a
«Péter garast», azt hitte magáról, hogy keresztyén.
A három ifjú megbotránkozva jött ki a templomból, s a király elé
kivánkozott.
Épen éji lakománál ült a király, márványterme ragyogott a fáklyafénytől;
mind a száz neje körötte járt; a szép ideál alakok fehér rózsával
koszorúzva, arany övvel átszorítva, vetélkedtek a férj kedve
keresésiben. Egyik lengő pávafarkkal legyezett arczára hűs szellőt,
másik serlegét töltötte, egy-egy édes olvadékony szókat sugdosott
fülébe, míg a többi tánczolva, énekelve, enyelegve rövidíté idejét.
Az idegen vándorok megálltak a mulatozó csoport között, fekete
szőrruháikban ellentétül a körülálló rózsaszín és habfehér könnyű lenge
alakokkal, miknek fátyolöltönyén átpiroslott a test színe.
– Nem jó úton jársz, király! szólt az ifjak közül egy; a keresztség, mit
felvettél, csak kulcsa a menyországnak, mely neked semmit sem használ,
ha ajtajára nem találsz.
A király megcsókolta a dorgáló kezét, felülteté őt trónpárnájára, s
kérte, hogy tanítsa meg az igaz hit tanaira.
A bájos tündér-alakok bámulva néztek fel a komoly arczú ifjúra. A
királyi utód volt az, Julián; – szőrruhájában is úgy illett a trónra; a
hajló, pihegő sylph-csoport egymás vállára füződve, feléje fordulva
arczczal, áhitattal hallgatá szavait; a félig nyilt korallajkak, a
tündöklő gyöngysorokkal, s azok a nagy, élveteg szemek, kékek, sötétek,
feketék, lángolók, az ifjú beszédes ajkaihoz voltak emelve; sirtak
örömükben, kaczagtak a bánat miatt, oda borultak lábaihoz,
összecsókolták ruhája szegélyét, a mint lelkesült hevében a szent hit
magas eszméit: eget, túlvilágot, istenszerelmet, bűnbocsánatot hirdete
közöttük. A király is leborult előtte, s fogadást tőn az új tan
értelmében, a keresztyén hitre esküdött, – csupán egyet alkudott ki
magának: – azokat a kedves enyelgő, hizelgő tündéralakokat, kiket mind
egyformán szeretett, s kik őt egyiránt szerették mind.
Julián gondolkodva hajtá le fejét. A király elég naiv volt térítője
szigorát áldozattal engesztelni meg. Egyet hitvesei közül kézen fogott,
egy karcsú, lenge gyöngy teremtést, habfehér fátyolruhában, ki oly
gyöngéd, oly légi könnyűded volt, mintha az álomlátás tünde alakjai
közül fogta volna el valaki. A nő tagjai reszkettek, mint a virágon
ringó csepp, arcza elsápadt, elpirult, öröm, ijedtség küzdött szivében,
a mint a király Juliánhoz vezette őt kézenfogva, s harmatgyönge kezét az
ifjuéba téve, jószívvel odaajánlá: hogy ez egyet inkább neki adja, csak
a többit tarthassa meg.
Julián hideg, érzelemtagadó arczczal tevé vissza a király keblére a nőt,
az szegény zokogva borult ura lábaihoz, könyes arczát annak
biborpalástjába rejtve, a többi nő sírva gyült körüle. Julián magasztos
képpel tekinte le rájuk.
– Minek neked e nők mind? Minek volna nekem ez egy?
– A szerelemnek, az édes szerelemnek, felele a király, felölelve a
lábainál térdelő alakot.
– A szerelemnek! susogák a hölgyek, s egymás keblén rejték el piruló
arczaikat.
Julián fölemelte homlokát.
– Nem ismerem ez érzelmet. Ha Istentől jő, idvezüljetek általa. Én nem
ismerem azt.
A nők, a férfiak körülcsoportozák az ifjakat, boldog volt, a ki velük
szólhatott, ki házába fogadhatá, kinek asztalához ültek. Sírt mindenki,
midőn meghallá, hogy távozni akarnak. A király hévvel marasztá, s kérdé
távozásuk okát.
– Megyünk rokonainkat keresni. Azt a népet, a kit századok előtt
elhagytunk, s kikért szívünk fáj mind e mai napig. Visz a rokonvágy
bennünket.
– Nem ismerem ez érzelmet, szólt a király, nekem rokonom van elég, ha
egyik nem, a másik tör be határimon országomat pusztítani; szeretném, ha
oly messze volnának, hogy soha hírüket se hallanám.
– Menjünk míg rájok nem találunk. Bejárjuk a világot. A hol csak ember
lakik, oda elmegyünk. A míg meg nem leljük őket. A míg el nem jutunk a
szebb, a jobb hazába.
A zigéok királya hasztalanul iparkodott lebeszélni az ifjakat magasztos
szándokukról. Hiába mutatta meg nekik viruló országát, boldog népét,
palotája kincseit, osztályt kinálva számukra mind abból. Az ifjak nem
maradtak.
Hiába festé le előttük a hátralevő út viszontagságait, a népeket, kiken
át kell vándorolniok: a vakbuzgó saracént, a ki keresztre feszíti a
keresztyén zarándokokat, a haragos bolgárt, ki nemzetgyűlölettel nő fel
a magyar ellen, az erdőlakó etlánt, ki az idegen vándort
bálványisteneinek viszi áldozatul, a türelmetlen patarént, ki éhen hagy
meghalni küszöbénél… Hasztalan. Az ifjak akarata erős volt, sem a jelen
örömek, sem a jövő veszély nem tartá vissza őket. Elhagyták a boldog
országot, s midőn kisérőik áldó szavát nem hallhaták többé, kik
hátramaradtak a határon, láthaták az útfélre állított kereszteket, mikre
fehér csontvázak voltak felszegezve, azon térítők maradványi, kik a
hitet terjeszteni e tájra vetődtek.