Korán reggel jött a hír, hogy a scandinav király közelget dandáraival az
asszonygyarmat felé, elszökött feleségeért. Az útban eső népek közől
hozzá csatlakozott minden megcsalatott férj, kit felesége elhagyott s
most a szerelemféltés vérszomjával jönnek az elárult gyarmatot
felkeresni s kiirtani. Jaj annak, kit ott találnak, irgalomra nem
számolhat. A keresők ordítása már hallatszott a távol ormokon.
– El innen, el, kiáltának az asszonyok s a férfiak nem mondák nekik: «ne
féljetek, mi kiállunk védelmetekre». Bűntudat és lélekzsibbadás futni
kényszeríté őket. A megijedt asszonyok sirva-riva borultak új férjeik
nyakába s magukkal ragadták őket, a rémület siettető kiáltásaival
távoztak el a faluból s rohantak a rengetegnek.
Még egyszer megállt Züllő a menekvő csapat előtt, fel akarva őket
tartóztatni. «Miért ne halhatnánk meg itten?» De azokon már erőt vett a
félelem. «Odább, odább!» ordítának s magukkal ragadták az országtalan
fejedelmet s futottak Mahizeth után, ki elől nyargalt a fekete
nyargalóczon s vitte a menekvő népet erdőkön, mocsárokon keresztül.
Mikor már napokig, hetekig tartó futás után jó messzire elhaladtak, ott
megtelepültek ismét megpihenni. De alig verték le kunyhóik szobrait,
midőn ismét hallották hátuk mögött a közelgő üldözők zugását, kik
nyomukban maradtak s a boszú kitartásával törtek utánuk mindenütt.
Elbujdostak erre, arra, keresztül mentek nagy széles folyamokon, kopár
sziklagerinczeken hágtak át, azt hive, hogy az üldözők nyomukat vesztik.
Mind hasztalan. Alig települtek le valahol, a boszuállók kitudták az új
menhelyet s nekik újra futni kellett.
Néhol el voltak egy évig is egy helytt, már azt hitték, hogy ott meg
fognak nyugodni, ismét jött a rémséges hír, hogy a boszut esküdt férjek
táborral jönnek ellenük s futni kellett ismét odább, ismét messze,
mindig oda, a hol már ember nem lakik. Feljebb, feljebb, éjszak felé,
futva az emberszó elől, kerülve a lakott földet.
Ott a hosszú utazásban lassankint mind elvénültek; nélkülözés, bujdosás
közt lefolyt évek elhozták rájuk az aggságot, Züllő haja is megfehérült
s a bűbájos Mahizeth is megszünt tündér lenni, lett belőle boszorkány.
Hosszú évek sora után egy puszta térre jutott a lappangó csoport, és az
volt a világ vége.
A merre csak a szem látott, hóval volt fedve a vidék, köröskörül kopár,
növénytelen bérczek, megholt hegyek szegték be a láthatárt, elől egy
nagy fehér tenger látszott, összetorladt jéggel fedve, melynek sehol sem
volt partja, a hidegtől szikrázó ködben sáppadtan járta köröskörül a
láthatárt a vénségtől megőszült nap, semmi meleget sem terjesztve maga
körül. Nem volt sem napkelet, sem napnyugot. Az elkényszeredett nép a
kemény földbe vájt magának nyomorú hajlékot s az útban elhullott nyájak
bőrét felszedte fázó testére.
A rövid, hűs ősz elmult s jött a hosszú, csikorgó tél. Madár nem járt a
tájékon, egyszer elkezde a nap mindjárt feljötte után lemenni s éjfélkor
ismét az ellenkező oldalon felmerülni a tengerből, kettős megjelenésével
rémítve az embereket. Ez így tartott néhány napig, akkor végkép letünt a
nap, s azután kimaradt egészen.
A lappangók, kik előtt a nap volt az egyetlen istenség, a kit
tiszteltek, napokig, hetekig várták újra megjelenni az égen az eltünt
égi fényt s midőn az nem jött többé vissza, a kétségbeesés dühével
rohantak Mahizeth gunyhójához, mely nem volt külömb a többinél,
nyomorult lelkeiknek minden fájdalmait reá öntve.
– Átkozott légy te, ki bennünket ide hoztál, és átkozottak legyünk mi,
kik téged ide követtünk; halj meg általunk, vagy te ölj meg bennünket
átkozott boszorkány!
Az átokhangra előjött Mahizeth, fekete nyargalóczán ülve.
– A mit kivántatok, itt van! mondá nekik nyugodt hangon. Kellett
nyugodalmas haza, melyet nem háborgat senki, hol ember nem lakik közel,
itt van! benne vagytok. Kellett nyugodalmas élet, melyet harcz meg nem
zavar. Elértétek. Sirotok nem lesz csatatér. Kellett nyáj, melyet nem
kell őrizni, ott nyargalnak az irámok, azok a tieitek. Kellett nap,
melynek ne áldozzatok minden reggel, minden este, ám letünt az s félévig
fel nem fog jönni. Emlékezzetek reám, az én nevem volt Mahizeth, a
kislelkűek ördöge! s hosszú éjsarki éjszakákon beszéljetek majd felőlem
a fiaknak és unokáknak, kik nyomorúbbak lesznek mint ti.
Az északfény teljes pompájában tünt elé a láthatáron; Mahizeth egy
csoport havat markolva fel, azt a kétségbeesettek arczaiba szórta s
pokoli gúnyhahotával nyargalt a szivárvány tüzében ragyogó földsark
felé. Soha sem látta őt senki többé. Hihetőleg megfagyott valahol a
tenger jéghegyei közt.
A nyomorú nép pedig ott maradt a véghetetlen éjszakában. A természet
rémségei kiforgatták ott lelkéből. A hold soha le nem ment az égről s a
fehér föld világított tőle ijesztő kisértetes fénynyel. Majd az
északfény gyulladt ki zöld, kék és vörös tűzcsőjével, pokoli
szivárványával és rózsaszínű egével, majd meg olyan zivatar jött, hogy a
jéghegyeket tördelte egymásra s a földbe ásott gunyhókat mélyen
eltemette a hó alá, majd ismeretlen vadállatok jelentek meg ajtóik
előtt, fehér medvék, vastag fejű, hosszú agyarú, halfarkú csodák,
minőkről soha beszélni sem hallottak s mikkel most élet-halálra kellett
küzdeniök.
Majdan gyermekeik is születtek és azok oly törpék, oly nyomorúak voltak,
mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit.
A hosszú éjszaka csoda-rémeivel megfosztá lelkeiket minden előbbi
hitétől. Mindenféle képtelen babona foglalta el sziveikben a vallás
helyét, elfeledték az Istent, csak az ördögökre emlékeztek. Rettenetes
volt rájuk nézve az élet és rettenetes a halál.
Így látta egymást a későbbi ivadék nemzedékről nemzedékre eltörpülni,
elnyomorodni. A kik most e helyen laknak, már alig emberek többé.
A négy láb magas férfi közöttük már óriás, hölgyeik rútak, ifjaik
erőtelenek, koponyájok lapos, arczuk dőre, nem ismernek semmit a mi
nagy, a mi nemes. Hazát nem szeretnek, mit is szeretnének azon a hideg
földön. A szerelem és a szerelemféltés náluk ismeretlen, kinálni szokták
hölgyeiket az idegennek, s még a kinek lételét a tengerszigetek vadjai s
az erdei madarak is sejtik és megünnepelik, ők az Istent sem ismerik.
Csak a midőn a hosszú téli éjben megjelenik zörögve a bűbájos északfény,
tekintenek félve reá s borzalommal suttogják olykor magukban: «Mahizeth…
Mahizeth… Mahizeth».
Nyomorban, fázásban, éhezésben folyik le kínzott életük, napokig
elkergetik a puszták és tengerek vadait, míg egyet elejthetnek belőlök,
s azzal aztán hetekig lakoznak. És ha jön a halál, az nekik nem megváltó
angyal, hanem fojtogató lidércz. Kínnal hagyja el az éltet a nyomorult
fókavadász, melynek csak fájdalmait ismeré s mikor meghal, megátkozza
magát, és a földet, mely őt szülte és azokat, kik utána megmaradnak.
S e nyomorult nép nyelvében a föld minden nemzetei találnak ismerős
emlékre, de legtöbbre a magyar. Az édes, csengő keleti nyelv itt-ott
kitünik még eltorzított ajkaikon. Hidegvette az is, mint az odavetődött
nyirfa, mely ott csak csenevésző bokorként jelenik meg.
Historiájuk, őseik nincsenek. Apja nevére sem emlékszik senki.
De mintha gunyolni akarná őket a világ, még most is «lappanóknak»
nevezik őket.
Ők laknak a világ végén, ők az emberek között a legutolsók.