A tova száguldók zaja elhangzott a távol rengetegben, itt-ott lehete még
látni távozó utócsapatjaik zászlóit az ormokon, a távolból
fel-felhangzott a tárogató hívó rivallása. Azután elcsendesült minden. A
nehány nap előtt oly zajos, oly népes vidék üres maradt és laktalan. A
fehér sátorok eltüntek a térről, csak a távol ködében látszott valami
nagy szétterült város, melynek szeszélyes alakú cseréppalotáit
ideiglenes lakhelyül építé a keresztül vonúlt nép, elköltözéseivel ott
hagyva azt laktanyáúl denevérnek és viharnak.
Mikor minden elcsendesűlt, előkullogtak az erdőkből egyes elmaradt
alakok, egymástól visszaijedők, egy-egy falka juhot, vagy egy eldugott
üszőt terelt egy némely maga előtt, s az elhagyott város felé
iparkodott.
Azok voltak ezek, kik inkább akartak hátramaradni a nyugalmas megszállt
földön, mint nekiindúlni ismeretlen országok, népek közé végevethetlen
csaták elé.
Szót fogadtak a vezérnek, félre vonultak az erdőbe, mikor a tábor útnak
indult, s csak mikor már nem hallatszott semmi nesz, akkor jöttek ismét
elő, mint egy előre tett összebeszélés szerint az üresen maradt városban
összejövendők az új vezér-választásra s az ország ujonnan rendezéseire.
A város kunyhói, palotái, üresen voltak hagyva mind. Egyenkint
szállingóztak bele vissza a lappangó elbujdoklottak s napok mulva, havak
mulva, mikor már mind együtt voltak, alig ment az egész elmaradt nép
száma nehány százra.
E tudat földig sújtá az elmaradókat, ők legalább azt hivék, hogy a nép
fele ott marad, im alig egy ezredrész maradt hátra, és az is mind férfi
volt, nő egy sem maradt velük.
A szégyen meghajtá fejüket. Hát a legutolsó nő is bátrabb, erősebb volt
mint ők, s inkább elhagyta férjét, apját, kedvesét, mint nemzetét!
Egy nagyravágyó, ábrándos ifjú volt közöttük, kit Züllőnek neveztek el,
mert szeretett mindig erdőkön, hegyeken bolyongani. Ezt mindig bántotta
az a vágy: hogy ő valaha vezére, fejedelme lehetne a magyaroknak! Midőn
a nép elhatározá, hogy odább fog menni, Züllő alattomban széjjeljárt
biztatni a kétkedőket: hogy maradjanak el, itt külön országot fognak
alapítni. Most azt hivé, hogy kétfelé fog szakadni a nemzet s hátra
maradt, hogy az itthagyottak fejedelmévé legyen. Az lett – övé maradt az
ország, erdeivel, legelőivel, folyamaival, de ember nem maradt benne, az
egész nép, mely őt fejedelemnek nevezte, alig volt elég arra, hogy egy
falvat betöltsön vele.
Az erős lélek a sivatagban is otthon találja magát, de kit a lélek súlya
nyom, annak kétségbeejtő a magány. A hátramaradt rokonok elbusultan
kongtak alá s fel a rájuk maradt örökségben. Némelyik kiállt a dombokra,
ott várta napestig, hogy nem jön-e még valaki innen, vagy amonnan. Másik
bevette magát egy házba, s ki nem jött onnan napestig. Volt olyan, ki
reggel megindult eltávozott rokonai, s gyermekei után s estére ismét
visszajött elrettenve a csendes ligetektől.
Senkinek sem volt semmire gondja. A fejedelem egyedül járkált
visszhangzó palotájában, senki sem őrzé kapuját, a nyájak legeltek,
merre nekik tetszett, senki sem ügyelt reájok s ha kelt, ha nyugodott a
nap, senkinek sem jutott eszébe a kürtöt megfúni az ősisten üdvözletére.
– Elveszünk itt, zúgott a nép. Körülünk idegen népek laknak, kik
eltipornak bennünket; egyenkint eltemetjük egymást s ivadék nem marad
utánunk, mert nőink is elhagytak mind. Elveszünk. Elpusztulunk.
Egy éjszakán szokatlan rettentő zörgés veré fel az aluvókat, mintha
millió hajító dárda hullana az ég aczél boltozatára, vagy mintha vasas
szekerek nyargalnának érczhidakon keresztül s az álmaikból felijedők egy
rémséges tüneményre virradtak fel.
A láthatár észak felől tündöklő fénytengerben úszott, melyet egy lángoló
tűzszivárvány látszott elkerítni a sötét violaszín égtől, e félelmetes
tűzkaraj közepéből iszonyú fénylő sudarak emelkedtek villámgyorsasággal
az ég felé, sűrűen, mint egy tűzeső, mely a földről hull az égre, a
szivárvány minden színeit viselték magukon, a sötétkéktől a lángvörösig
s úgy csattogva és zörögve, mintha égő dárdák volnának, a mik egymáshoz
verődnek. A láthatár többi részén halvány rózsaszín volt az ég s a tele
hold sápadt fénye halavány halottvilágot vetett az ég tulsó oldaláról a
vidékre, melyet más oldalról bíbor színre festett a tündéri tünemény. A
fák, a bérczek izzani látszottak, mintha mind tűzben, lángban állanának,
míg a fényesebb csillagok a brillant fényözönből is keresztül
tündököltek.
E tünemény volt az északfény, nem ritkaság e tájékon. A mióta a magyarok
itt tanyáztak, most másodszor jelent meg nekik. Első alkalommal, mikor a
vitézebb faj itt volt, az álmaikból felriasztott hadak kardra és dárdára
kaptak, s felajzott nyilakkal mentek a rémséges tünemény elé, várva,
hogy ördög lesz-e vagy tündér, a ki ily zajjal jön ellenük? s akárki
lesz, megharczolandók vele. Most remegve borult arczra a lelkevesztett
csoport. Minden állat reszketve feküdt a földre. A nyájak az ijedtségtől
bénultan bujtak össze s a szarvasok az erdőkből a puszta városba
futottak. Az ember eltakarta arczát a fűbe. Az őserő kiveszett a
szívből. Vége volt az erőtudatnak, mely arra tanítá a magyart, hogy akár
Istennel, akár emberrel áll szemközt, fejét mindig felemelje. Rokonaik
egykor nyilakkal lövöldöztek az ijesztő tüneményre s túlordíták
csatakiáltásaikkal annak fenyegető ropogását és daczoltak, ők elrejték
arczaikat előle és remegtek.
S ime a lángszinűre festett erdők közepéből egy alak látszott feléjök
közeledni, egy csodateljes ábra.
Egy fehér hölgy fekete szarvason ülve, minőhez hasonlót sem nőt, sem
szarvast nem láttak azelőtt.
Az irámvad széles ágbogas szarvai hátrafelé voltak hajolva, feje vastag
és bivalyéhoz hasonlő szőre hosszú, lompos, fekete, minőre sohasem
vadásztak a magyarok.
A nő, ki a nyargalóczon ült, könnyeden, mint a legjobb amazon, halavány
volt és kékszemű, hosszú sárga hajfürtei térdeig omlottak alá, egy
kezével az irám szarvába kapaszkodott, másikban egy tobzos fenyőágat
tartott. Tekintete parancsoló volt és igéző.
– Keljetek fel! kiálta a férfiak közé érve, kik babonás csodálattal
tekintének fel reá. Én vagyok Mahizeth, fehér tündérország királynéja, e
fény amott e tündérhon éjszakai napvilága. Jertek velem, én elviszlek
benneteket oda, hol e tündér nap ragyog, hol kristályból van a bércz, s
gyémántporral, csillagpehelylyel van hintve a föld, ott nem éget a
napsugár; maga az ég tart árnyékot. Ott nem kell nyájat és ménest
terelni: maga őrzi az magát. Ott nem kell áldozni napistennek, reggel,
este: – egyszer kel fel, egyszer megy le minden évben ott a nap. Én
vagyok Mahizeth, a fáradtságtól irtózók védasszonya. Jertek velem,
elviszlek olyan országba, a melyen túl nincsen ország, a hol a föld, a
világ végződik; nem lesz ottan ellenségtek, kivületek ember nem fog
ottan járni, nyugalmas jó hazátok lesz, melyet nem jön soha senki
elfoglalni. Én vagyok Mahizeth, a harcztól irtózók védasszonya. Jertek
velem. Én adok tinektek nőket, a kerek világ összeszedett szépségeit, a
ki milyenre gondolt valaha, olyat választhat közülök. Én vagyok
Mahizeth, a gyámoltalanok védasszonya. Én adok tinektek hazát, messze
levő magányos földön, én adok tinektek nőket, szépeket, szerelmeseket,
adok tinektek nyájakat, adok hosszú napot, hosszú éjszakát és védelmet
minden élő ember ellen. Jertek velem.
A férfiak elborzadó bámulattal néztek fel a csoda nőre, ki a mint
szavait végzé, elhanyatlott az északfény, a ragyogó lángsugarak, a
szivárvány-oszlopok leroskadtak, a fény mindig összébb rogyott, végre
nem maradt az égen más, mint egy halvány aczélfény, melynek violaszín
kékjéből oly hódító tekintettel tünt ki a magas fehér nőalak, fején
hatágú ezüst koronával, hosszú fátyolöltönye fényes csillagokkal
áttörve, szemeiben is, mintha csillagok égnének, arcza s mezetlen karjai
fehérebbek, mint a hold. Oly hideg volt reá nézni s a szív mégis úgy
melegült.
– Üdvözöllek, ismeretlen Joel, szólt rebegve Züllő a hideg tüneményhez,
s úgy reszketett a mint közelebb lépett hozzá, szemeinek két hideg
csillagától, s mégis vonta őt valami a bűbájos hölgy körébe, úgy vágyott
keblére szédülni, őt magához szorítani és az ölelés között vele együtt
kőszoborrá merevülni, mintha a szerelem megváltoztatta volna rendes
hatását s lángra gyujtó meleg helyett kristályfagyasztó hideget
támasztott volna szivében.
Köröskörül a férfiak fázva, dideregve bujtak gunyáikba. Mi támasztotta
ezt a hideget?
Mahizeth lehajlott a tántorgó ifjuhoz s keblére ölelte a lappangók
fejedelmét; Züllő érzé, mint szívja ki lelkét ajkain keresztül a
varázshatalmú nő és hagyta magát elbájolva, elbűvölve csókolni s midőn
Mahizeth levevé szájáról ajkait, lelke nem volt övé többé, a tündér
kilopta azt belőle.
– Kövessük e védő Joelt, mondá társainak Züllő, Mahizeth fátyolruháját
fogva reszkető kezével. Legyünk imádói mind, ki bennünket megszabadít s
megoltalmaz.
A lappangó csoport hallgatva hagyá helybe vezére szavát. Testvéreik
hangos ordítással szokták helyeselni, ha a fejedelem indítványozott
valamit. Hozzájuk illett a hallgatás.
Csendesen felkerekedtek, összeszedte mindenki a mije volt, s borongós
éjszakában megindultak, a merre az ismeretlen alak vezette őket.
Mentek, mentek erdőkön, völgyeken, folyamokon keresztül, a bujdosás útja
rengeteg sivatagokon vezette őket kasul, hova a vadállat is csak
meghalni jár, iszonyú vízmosási szakadékokban volt megpihenő tanyájok, a
lappangó bujdosás annyira elvette lelkeik erejét, hogy már az
erdőzugástól s a madárkiáltástól is féltek s ilyenkor annál babonásabb
ragaszkodással gyűltek a csodás asszony körül, a ki nem félt semmitől.
Egyszer egy mély sziklavölgybe vezette be őket Mahizeth, melybe omló
szakadással tajtékozott le a hegyi patak, köröskörül roppant
fenyőfarengeteg borította a sziklákat s mentül lejebb szálltak a
völgyfenékbe, a táj annál jobban elsötétült, a sötét fenyőlombok
eltakarták az eget, csak a fák tetején elvesző szél zugása hallatszott
alá.
A férfiak követték az asszony nyomát, nem törődve már semmivel; a hegyi
patak a völgyben két ágra oszlott, az egyiken ingó gyékényhid vezetett
keresztül, melyen a mint a lappangók keresztül vonultak, a fák közől egy
csoport házat láttak elő csillámlani. Szivök megkönnyebbült, – hát még
mikor e házak lakóit megpillanták! Csupa nők laktak itten, a világ
minden nemzeteiből összegyűlve, a legszebbek, a legszerelmesebbek. A
lángszemű mongol vérpiros ajkával, a bársony síma hindú epedő
fátyolozott szemeivel, a halavány sárga persa, oly karcsú, mint a
virágszál, a párducz hajlékonyságú kún, a liliomfehér szőke alán, s a
kövér, tölt termetű bolgárhölgy, minden izlés megtalálhatta köztük
vágyképét.
– Ime e nők tieitek, szólt Mahizeth a lappangóknak. Értetek epedtek,
rátok vártak ez ideig, tinektek fognak örülni ezután.
S a szenvedélyittas nők odarohantak a férfiak közé, kik még mindig nem
mertek hinni szemeiknek, azt hivén, hogy ez is csak tündéri álom, míg a
karjaik közé simuló hölgyek csókjaikkal be nem bizonyíták, hogy ők is
csak földi lények.
Te lészsz enyém, – te – te – téged választalak. Ezt ölelem, ezt
csókolom! Az egész egy tündér ábra, hol az ember a bűbájos lények közől
nem tudja melyikhez nyuljon, míg lassankint mindenki párjához akad s a
hizelgő, kaczérkodó asszonyok páronkint félrevonulnak apró fehér
házaikba kiválasztott férjeikkel.
– S te nem választasz magadnak? kérdé Züllőtől Mahizeth, ki elámultan
állt e káprázat közepett. Züllő is szeretett volna választani, egy
halavány, sötétszemű, karcsú némber állt ott a csoport között, alig több
még, mint gyermek. Oly ismerősnek látszott az neki, s oly epedve, oly
szerelemtől haldokló tekintettel pillantá rá. De Züllő nem birt az őt
bűvkörében tartó igézettől szabadulni s a helyett, hogy oda futott volna
a rá epedően néző hölgyhez, szédülten veté magát Mahizeth keblére:
«téged imádlak, téged szeretlek».
Az a másik könyező arczczal tért egyedül vissza gunyhójába, Mahizeth
diadalmas kaczajjal vezeté a fejedelmet czedrus hajlékába.
Az éj leszállt. Részeg, ittas volt minden ember a gyönyörtől, s akár
álmodott, akár ébren volt, tündérországban hivé magát.
A holdvilág besütött Mahizeth ablakán s Züllő arczára világított. A
fejedelemnek megfájdult a feje a holdfénytől s felébredt rá. Úgy tetszék
neki, mintha valaki az ablakon át reá nézne s nyöszörgően sohajtana.
Hallgatózott, a sohaj ismételve lőn s mintha nevét mondaná valaki nagy
halkan. Végre megismerte a kisértő arczban azt a némbert, a ki oly
ismerősnek látszott az imént előtte s önkénytelen lépett hozzá.
– Mit akarsz itt?
– Fuss innen! fuss Züllő! szólt a némber suttogón. Jaj neked, hogy ide
jöttél, jaj neked, ha itt maradsz.
– Ki vagy te? mintha ismernélek.
– Én vagyok Nünüke, a ki gyermekkorom óta szerettelek s kit szülőim más
férjhez erőszakoltak.
– S hogy jösz te ide?
– Férjemtől elszöktem a menyegzői éjszakán, mert csak téged szerettelek.
– Emlékszem rá, nevedet azután egy bogárnak adták, mint szokták a
megvetett nők neveit az utált rovarokra ruházni, hogy a késő ivadék is
undorodni tanuljon tőle. De hogyan jöttél ide? Micsoda hely ez itt?
– Ez a férjeiket elhagyott nők menedéke,[2] kik a körül fekvő
országokból ide szoktak menekülni, századok óta szokás által
szentesített rejthely, a hol a férfiak csak addig vannak tűrve, míg
ifjak és délczegek.
– És Mahizeth e tündérnő?
– Ő a scandinav király neje, ki férjétől ideszökött s épen ez által
hozott romlást a gyarmatra. Addig tűrve voltunk, míg ki nem tudták, hogy
Mahizeth is itt van, ekkor elhatározá a király, hogy semmivé teszi ezt a
fészket, hol az országok minden bűvös és csábító asszonyai
összecsoportosulnak. Irtó dandárai már útban vannak erre. Menekülj.
– Szólani fogok Mahizethnek. Ő segítend.
– Hasztalan. Ő nem tündér, asszony ő is, mint a többi. Szebb, de
rosszabb mindnyájunknál. Ő is tudja férje közeledtét s nem szándékszik
azt bevárni. Fel akar vonulni észak felé, oly messzire, a hova utána nem
mehet ember, az egész gyarmattal. Ezért hítt el magával benneteket, hogy
ott is legyen öröme, a hol már ember nem lakik. Fuss innen Züllő, hagyd
el ez átkozott helyet, keresd fel elhagyott rokonaidat, ők megengedik,
hogy közöttük élj, vagy ha azt nem, megengedik, hogy közöttük meghalj,
és az is jobb, mint itt e néppel maradnod.
– Mit tegyek? szólt Züllő reszketve. Meg vagyok rontva, nincs erőm,
nincs bátorságom, félek mindentől, félek a semmitől, az erdők
magányától. El vagyok tévedve, nem tudom merről jöttem, nem tudom merre
van észak, merre van dél! nem ismerem az idegen népek nyelvét s a
magamét nem merem beszélni. Éhen elhalok, míg emberekhez érek, s ott
azok ölnek meg.
– Jer velem, én elvezetlek. Ismerek erdőt és völgyet, mert ide is
magamtól találtam, az itt lakó asszonyoktól megtanultam minden nemzet
nyelvét érteni, majd beszélek én helyetted mindenütt. Ha alszol,
megőrzöm álmodat; bejárok a városokba számodra koldulni, s ha veszély
fenyeget, életemmel védelmezlek. S mind ezért nem kivánok tőled semmit,
nem kivánom, hogy szeress, még csak azt sem, hogy egykor megemlegess,
csupán azt, hogy ha eljutsz velem ismét rokonaink közé, – temess el
hazám földébe.
– Te jó leány vagy, Nünüke.
– Nem vagyok én sem leány, sem nő, hanem meg vagyok átkozva, siess, vedd
kardodat s hátra se nézz. Az éj néma.
Züllő nem állhatá meg, hogy Mahizethhez vissza ne térjen egy perczre.
– Ne menj oda, mert akkor itt maradsz, suttoga a némber az ablakon át.
– Csak azt nézem meg, alszik-e?
Mahizeth márványfehéren feküdt nyugágyán. Minden arczvonása hideg volt
és mozdulatlan. Züllő lélekzetfojtottan jött vissza tőle s kihágott a
nyilt ablakon.
– Most jer fussunk, szólt, megfogva Nünüke kezét.
– Kardodat elfelejtetted.
– Nincs nekem erőm kardot huzni többé. Meg vagyok rontva nagyon, szólt
Züllő s futott a leánynyal a sűrű erdőn keresztül, hátra sem merve
tekinteni.
Egyszerre egy hangot hallott, mint a hárfahúr, vagy a nyílideg pendülése
s egy sivító füttyenést, mintha pokolmadár hasítná a léget s érzé e
pillanatban, hogy Nünüke visszarántja őt kezénél fogva.
Hátra nézett. A hölgy egy nagy cserfa derekához támaszkodott háttal s
fejét hátravetette; – ajkai ki voltak nyilva.
– Jer hát, siessünk. Mi bajod?
A hölgy nem felelt s Züllő nem birta őt kezénél fogva elvonni a fától,
melyhez támaszkodott. Oda lépett hozzá s akkor vette észre ijedten, hogy
a hölgy egy nyílvesszővel szivén át a fa derekához van szegezve.
Züllő ijedten sikolta fel, s e pillanatban egy hideg kéz érinté kezét,
hátra nézett, egy magas fehér nő állt előtte, márványhideg arczczal, a
tegze vállára volt vetve.
Züllő elkábultan hullott a hideg nő lábaihoz s megsemmisülten rebegé:
«Mahizeth!»