Még egyszer szétcsapott a magyar ellenségei között, megűzte a tatárt a
Caspitengerig, felnyomta a bessenyőt a jeges tavakig s akkor elhatározá:
hogy odább fog menni a Kuma vizétől.
Ott úgy sem akart megmaradni. Messze ázsiai hegyek közől hítták elé e
nemzetet hagyományúl maradt regék tejjel mézzel folyó földről, melyet az
ős Attila foglalt el népe számára s hosszú évek során keresztül
vergődött a magyar nép idáig, mindig küzdve, mindig hadakozva az útban
eső népekkel s mindig örülve a harcznak. Ivadékok haltak ki már, a mióta
ős honát elhagyta. Óriási lépteinek minden lábnyoma egy-egy győztes
csatatér volt. Három ily lépéssel egykor Attila keresztül lépte egész
Európát.
Közel három század folyt már le, hogy Aladár seregének menekülő
töredékei hirűl vivék őshonukba, hogy a nagy hún birodalom összeomlott s
a rokonok elhatározták azt újra feltámasztani; és azóta még csupán fele
volt megtéve a nagy útnak. Két világrészen kellett magát keresztül törni
a kis népnek s ha olykor nyugalmas mezőkre találtak, voltak mindig
gyávák, lusták közöttük, a kik ott akartak megtelepülni s nem vágytak a
tovább menésre, míg valami hatalmas ellenség rajtuk nem ütött; akkor
ismét a bátrak és legénykedők álltak elő, a kik nem akartak megfutni az
ellenség elől s így majd a túlságos harczi vágy, majd a tulságos
kényelem húzta, halasztotta a tovább menetelt.
Egy évben a vezér mindkét bajnak véget vetendő, egész erejével rátámadt
jobbra balra fekvő elleneire s a győztes csaták végeztével maga körül
gyűjté népét.
– Elleneinket elvertük, szólt hozzájok pajzsaikra emelten. Ez évben
vissza nem jönnek s ha elmegyünk, nem mondják azt, hogy ők űztek el
innen bennünket. E földön nincs többé dolgunk, ide minket semmi sem köt,
ez nem hazánk. Távol innen van egy ország, a világ legszebb vidéke, a
hol legzöldebb a fű, legédesebb a víz, s legfeketébb a föld. E földben
nyugszanak Attila hamvai. Ott állanak a rónákon a tűz nélkül maradt
húnhalmok, ott nő vadrepkény Etelvár romjain s avar körsánczokon. E föld
a mi hazánk, e repkény a mi homlokainkat illeti, e halmok ránk várnak,
hogy újra meggyújtsuk rajtok az áldozat tüzét, de jobban, mint erdő és
halom várnak ránk ott elmaradott rokonaink, ott áldozik titokban ős
istenének a székely, ott iszik bús áldomást szent kürtjéből a jász s
várja azt a napot, melyben újra előkereshesse kardját s bevallhassa,
hogy ő is magyar. Oda kell minekünk mennünk. Itt e sívár bujdosásban
elkallódunk, elpusztulunk, hírünk sem marad utánunk, – ott örökké fogunk
élni s hírneve lesz a magyarnak, a míg a világ világ lesz. Régen ottan
lehetnénk már, ha czivódás és restelkedés nem vont volna bennünket előre
hátra. Most leesküszszük mind a kettőt magunkról. Szövetséget kötünk:
hogy soha sem fogunk oly ellenséggel harczolni, a ki hátunk mögött
marad, csupán azzal, ki előttünk áll, s ha vannak közöttünk, kik jobb
szeretnek itt maradni, s szolgálni az idegennek, mint harczolni az ős
hazáért, azok maradjanak el tőlünk, nem visszük őket magunkkal, éjjel
menjenek félre az erdőkbe, hogy ne is lássuk, hogy neveiket se tudjuk,
hogy emléke, hogy írmagja se legyen közöttünk a gyávának!
Az összegyűlt harczi nép felordított hármas kiáltással a vezér
széthangzó szavaira, s egyhangúlag helyeslé a továbbmenetelt, a vezérek
vérükkel pecsétlék meg a néphatározatot s a kivont szablyák ragyogása
hirdeté az égnek, hogy most utoljára látja itt a magyart.
Másnap a gyulák kiolták a húnhalmokon az áldozat tüzét, a nép felszedte
a sátorokat, s a táltosok elbocsáták az útmutató fehér sólymot.
Egyenesen nyugot felé repült az nyílsebes szárnyalással. A nép szemeivel
kisérte a szent madarat, míg fehérleni látta az égen s mikor elnyelé a
távolság szemei elől, megindult nyomában. Elől a legtapasztaltabb
vitézek csataosztályokra szakgatva, középett a vének, a táltosok, a
nemzeti ereklyék, a kehely, a kürt, a Hadur-kard őrei, a nők és
gyermekek bőrernyős szekereken követték a tábort, utánuk jöttek a
gulyák, a ménesek, rab jobbágyoktúl terelve, s legvégül a tábor könnyebb
fegyverzetű csapatjai.
Nappal utazott a tábor, este körülsánczolták magukat szekerekkel, az
asszonyok húst sütöttek, italt készítettek posajtott tejből s reggel
ismét tovább mentek.
Negyedik héten a mint egy erdőbe léptek, egy fehér szarvas ugrott fel a
csapat előtt. «Utána!» kiáltának a daliák, s megűzték a pompás
vadállatot. Az messze elvitte őket egy nagy széles folyamig, azon
keresztül uszott, az üldözők utána, a túlsó parton elejték a nemes
vadat, s a mint jelt adának a kürttel, az erdős vidékből szőke fürtű,
fekete öltönyű férfiak jelentek meg előttük, vérszomjú ösztönnel támadva
a határaikon megjelenő idegenekre.
A magyarok elfogadták a viadalt, mindig többen jöttek mindkét részről,
végre a vadászatból csata lett, mit két nemzet vítt egymással. Az
ellenállók vesztettek. A magyar nép egy lépéssel ismét közelebb volt.
Így vezette őket országrul országra majd a fehér sólyom, majd a fehér
szarvas, a nemzetnek e két választott állatja, mely mindenütt megjelenik
legrégibb faragványainkon. A nemzetek hallották hirüket és rettegék, s a
mi első megjelenésük óta történt velök, az a világtörténet könyveiben
van megírva.