* * *
Sötét volt, alaktalan, örökké puszta éj; kívül a világ határán, hol a
véghetlen semmiség kezdődik, hova a mindenség világainak egyetlen sugára
sem juthat el, hova mire a legközelebbik csillag képe megérkezendnék,
maga rég megszünt ragyogni. Túl a hetedik égen, hova csak az őrült álom
gondolatja mer elrepülni, kétségbe ejtő örök sötétségben ott jár az
üstökösnek útja, egyedül, társtalanul, czélját nem ismerve.
Tudjátok-e mi az üstökös csillag? Az ő a csillagok között, mi az emberek
közt a kisértet, a hazajáró lélek, mely föl-föltámad sírja vak éjéből,
hogy az élőket alakjával rémítse. Test nélküli csillag, melynek magván
keresztüllátszik az állócsillag, mely előtt elhalad. Élő tünemény,
melynek csak képe van, teteme nincs, mely tömörtelen alakjával ijesztő
képül jelenik meg az égen, majd hosszabb, majd rövidebb lesz,
lángüstökét mintha a szél lobogtatná.
A földi nép félve tekint az égi kisértetre, mert feltünése éhséget,
döghalált, háborút, Isten csodáit szokta jelenteni, magok a csillagok is
halványabbak ilyenkor, mint különben.
Tán egy örökké égő tűztömeg az, arra kárhoztatva, hogy a földről
elűzött, s a mennybe be nem fogadott lelkek benne melegüljenek?
Mindazon holtak lelkei, kik itt alant vérbűnt követtek el s kik előtt az
ég ajtaja zárva van, apagyilkosok, kik megunták várni szülőik halálát s
mérget loptak azoknak ételébe, – honárulók, kik eladták
oltárszentjeiket, – Istentagadók, kiknek utolsó szava káromlás volt
mindenre a mi szent; – öngyilkosok, kik vétkes erőszakkal törtek be a
komolyan rémséges halálnak ajtaján, mindezek ott jőnek együtt össze, ott
élnek e közös lángok között, együtt bujdosnak vele s viselik az örök
kárhozat kínjait.
Látjátok: a bujdosó léleknek oly hideg a világ, kit a vér többé nem
melegít, sem a szenvedélyek, sem a dobogó szív… Ha tüzet gyujtasz s
látod azt lobogni, – nem jut-e eszedbe, hogy abban tán most egy fázó
lélek fürdik, kit a hideg világból a melegség ide csalt? s mikor úgy
pattog, úgy kaczag a tűz, nem az ujjongó szellem kiáltása-e az? Mentül
jobban fúvod, annálinkább lobog és pattog, s ha végkép elfúttad, elmulik
és semmivé lesz; – vagy az elégett papir hamvain bujdosó csillagok nem
egyes lelkek-e, kik a meleget keresve, össze-vissza járnak, s ha egy
városban tűz támad, a rögtön felkelő szél nem egy egész lélektábor-e,
mely egyesülve rohan a lángokba s tovább szitja szét a háztetőkön, a
tornyokon, a templomokon, mindig tovább, mindig magasabbra, mig van mit
elégetni? s e közben úgy ordít, úgy üvölt, hogy a föld reszket bele!
Jó, hogy álom mind az, mit itt beszélek, az álom nem kérdi, hogy mit
mutasson? szépet-e, lelket gyönyörködtetőt, mit a lélek oly örömest
elhisz, vagy iszonyatosat és hihetetlent, melynek eltüntével azt
mondjuk, jó hogy csak álom!
* * *
Futott az üstökös átkos hosszú útján. Háromszáz esztendő kell rá, míg
egyszer a nap körül megfordul, de hisz a földön túl nincsen idő, a nap
áll, nem számlálja senki jöttét és lementét.
Az ő útja nem rendes, mint a többi bujdosóé, melyeket a nap bűvereje
maga körűl csóvál, mint égő parittyaköveket, – hosszú ellipticus kör van
számára írva az égen, melynek íve a messze végtelenben vész el, a magas
tejút fölött, láthatlan sötétségben. Ott fut ő számkivetve, elhajítva a
levegőtlen ürben, naponként oly útat rohanva be, minőt a föld századok
alatt sem végez s itt messze nyúlik a sebes rohanástól kilövellő
lángsörénye, millió mértföldeket foglal el az örök sötétségből, s mindig
átkozottabbúl rohan, lángüstöke mindig egyre növekszik, úgy látszik,
mintha kiröpült volna a világból, s menne világbontó hatalommal
felgyújtani a csillagegyetemet és a fekete éjt. De a nap kötve tartja
őt, s legsebesebb rohantában visszatéríti a megnőtt szörnyeteget, mely
lángokat okádva süvöltött át az égen, visszavonja őt magához… haraggal,
elkényszerülve enged ez a láthatlan hatalomnak, s ujra megjelenik
századok elmultán s ijeszti szokatlan képével a csillagegyetemet, útja
meglassudik, közel megy a naphoz, el hagyja rabolni lángsugárait,
egy-egy nap alatt tesz egy órányi fáradt, lankadt utat, megszelídülve,
meghunyászkodva, míg a csillagok nagy zsarnoka ujra elhajítja magától,
hosszúra eresztve a láthatatlan lánczot, melynélfogva őt megkötve
tartja.
Hah! Ha egykor e láncznál fogva kirántaná a napot álló helyéből, mint
elragadja a neki bőszült paripa a gyeplőbe akadt lovagot, s ragadná őt
szolgabujdosóival, földjeivel, holdjaival együtt, keresztül a széles
világon kivetve az álló csillagokat forgó tengelyeikből, szétbontva az
örök világrendszert!…
Együtt bujdostam én is ő vele. Iszonyú vétek, minőnek e földön neve
nincs, kényszeríte e kárhozatra… Multak emlékében s a jövendők tudásában
van a kárhozat fulánkja… Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni
semmit. Futni a gondolat elől és nem menekülhetni tőle, örökre hozzá
lánczolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem
tudni feledni! csak egy perczig elfeledni.
Millió és millió lélek forronga az örökké égő tűzben. Sápadt,
vérehagyott arczok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak
kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani, nem beszélni
egyébről, mint elkövetett szörnytetteikről, nem hallani egyebet, mint
kétségbeesett megbánás szavait.
A tiszta anyagtalan lángban, mint sötét árnyékok rajzolák magukat az
elesett lelkek, futva, szüntelen futva, öneszméik furiái elől; egyik
hallgatag, merev arcz, kínosan felnyitott szemekkel, mindenkinek szemébe
néző; másik arcztalan sötét kép, hosszú fátyol alatt, nem tudni, hol van
a fej, hol a tagok? itt-ott megmozdúl néha s nem tudni mi? majd kínosan
vonagló képtelen termetek, egy-egy lánczra kötött fő, egy elszakadt kar,
mely tőrrel kezében kerget egy nyugtalan repkedő szivet; vékony, nyurga
fehér szörnyalakok, mik hirtelen elterülnek, elvastagodnak, kétségbeejtő
óriásokká nőnek, s ismét összeesnek, végtelen paránynyá lesznek, egy
porszem milliomod részévé, s még akkor sem szünnek meg élni, sem a
kifeszülés, sem az összeszorulás nem szabadítja meg őket az élettől.