S midőn eljőnek a vértettek képei, miket minden lélek ide hoz magával. A
hűtlen nőnek a férj bedült sírja, a gyilkosnak a megölt halálarcza;
éhenholt árvák, fagyos, fázó, didergő alakok rémképei, vérrel irt betük,
szelid szenvedők könyező arczai, miknek minden vonása azt kérdezi: miért
bántál így velem? – nem átkoz, nem fenyeget, csak némán, szenvedve jő,
mintha mondaná: te miattad kárhoztam el, de még is szeretlek, nyomorúvá
tettél, pedig boldogíthattál volna, láss szenvedni örökre.
S midőn azoknak arczai találkoznak egymással, kik a földön egymást
szerették, ártatlannak, szentnek tartották s most látják itt megalázva,
elitélve; apa és fiu, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás
arczára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit, s futnak
egymástól és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik
a bűntől, nemes iszonyat gyötri annak árnyékától is, s mégis viselnie
kell a foltokat, mik reá ragadtak s miktől, mint fekélyeitől a test,
önmaga legjobban irtózik. S ha ilyenkor azon arczot, melyet egykor oly
édelgve csókolt, most fekélyekkel elrutítva látja s mégis kénytelen azt
ismerni, kénytelen tudni: hogy egykor szereté!
Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örökélete nem
volna benne! Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az
Istent és féld a halált, mert az életnek álmai vannak, mikor az
emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejthetés, sem álom, sem
szórakozás…
Futott az üstökös mérhetlen utakon. Fölszedte mindenütt, a merre ment a
bolygó lelkeket s a hulló csillagokat, mik elkárhozva estek belé az
égről, mint repülő bogár az égő szövétnekbe.
Futott, futott. Minden három században megkerülte egyszer a napot,
minden három században megkérdé egyszer a nagy zsarnokcsillagtól: mikor
lesz vége az örökkévalóságnak?