… Egy év óta hajam őszszel kezd vegyülni, egy év mulva tán egészen fehér
lesz az, s két év mulva, ki tudja hol leszek?
Elmondom nektek: hol vettem ez ősz hajszálakat?
Egy éve mult, hogy Pusztaszeren valék.
Szent föld ez a magyarnak, mert itt mondatott ki legelőször: hogy nemzet
vagyunk, – hogy e hazát anyánkká fogadjuk, itt választának honkereső
apáink magyarok fejedelmét, itt imádtak először magyarok Istenét.
Pajzsaikra emelték a választott vezért, oltárukra a választott
honistent; még Istent is külön választának maguknak, ki csak minket, a
mi hazánkat szeresse, s ha mi elveszénk, ne szeressen többé senkit,
legyen üres és úrtalan a világ.
Mily tengere volt ez a hatalomnak! Százezernyi férfi, egy-egy félisten
mindegyik külön; nyerítő méneik, az új hon szabad levegőjét szíva,
tombolának; – tarka sátorok rendetlen utczái; – zászlós végeiket a szél
lebegteté, kopjáik hegyén a napfény ragyogott. A sátorok alatt deli ifju
hölgyek, örökké fiatalok, mint az igaz magyar vér. – Mint az igaz magyar
vér, mely a haza említésére az arczba szökkenik, s kéjt ád a szívnek,
mit más nem érezhet!
Mily szentesült öröm minden arczon, minden kebelben! Ez leend tehát
hazánk, ez jövendő hírünk bölcsője, fáradalmaink után a nyugalomadó sír.
E gazdag föld, melynek mindene van, mely kincseitől tuláradoz, mely
boldog leendne, egy paradicsom, csak lelket, csak szabadlelkű nemzetet
kell bele oltani. – Ime e lelket mi hoztuk meg neked. Szabad lélek,
tiszta vér, melyet számodra hoztunk s boldog leendsz óh hon, egy második
éden, melyre a külvilág bámulva fog nézni, melynek nagysága magán a
dicsőségen egy fejjel túlemelkedik s minden elmuló század új fényt, új
nagyságot fog számodra hozni, míg az emberek nem fognak a mennyországba
kivánkozni többé, hanem tehozzád!…
És a kürtök rivalltak, – a napfény ragyogott a vérteken s a hevült
arczokon, – az oltárok füstje egyenesen szállt fel a magasba, – a
délibáb varázspaloták tüneményeit mutogatta a távolban…
… Tíz század előtt…
Látjátok: milyen néma, milyen csöndes most minden… Pusztaszer e néma táj
neve, és puszta annak képe messze és közel.
Barázdákkal tépett síkság, melynek lapján barlangkórót futtat az őszi
szél, közelben unalmas arczú pór szántja a fekete földet, olykor
ekevasával egy-egy koponyát, rozsdás rézsarkantyút, vagy tört
karddarabot túr fel a barázdából, felveszi, megnézi, a csoroszlához
veri, hogy a föld lehulljon róla s ismét elhajítja, mert nincsen
aranyból, nem ád érte semmit a zsidó.
Távolabb bajnok férfi jön megy az ugar földeken, kilencz agárral
fürkészve a nyulat, melynek írmagját is kipusztította már, – s nagy
messze dülni induló tanya rongyos teteje látszik, előtte nagy fekete
kútgém.
Az őszi fehér ökörnyál száll a levegőben, mint széttépett remény
zászlójának rongya, s a délibáb hosszú unalmában egyebet sem mutat, mint
árvizet, tavat, tengereket.
A tér sík, erdőtlen, bokortalan, – fű terem rajta s ha néha egy-egy sas
nem repülne el fölötte, semmi sem mutatná, hogy a magyar nép itt alakult
először nemzetté.
A köznép emleget egy e helyen állott pogány templomot, – tán több is
lehetne ott, de ezeknek létezése nem esik a kivándorlás korszakába,
sokkal közelebb, tán a tatárfutás idején, vagy még később, a török
uralgás századában keletkezhettek azok. Elpusztulásukhoz nem kellett
nagy erő, a nép kiveszett, vagy elbújdosott körülök, s azok leomlottak s
most itt-ott látni egy elfeketült követ belőlök, mely a földből kiáll s
maga körül gyűjti a vadmezők tövisvirágait.
A néptől emlegetett helyen egy kő sem látszik többé, egy kerek zöld
halom az, melyen a pusztai kökörcsin tenyész; ezüst levelei, gyász
virágharangjai, ősz magfürtei nem hagyják el e dombot. –
Őszszel-tavaszszal kivirágzanak itt s a dombnál tovább nem tenyésznek.
Mintha e virág csak ott tudna megéledni, a hol romok, pusztult dicsőség
romjai vannak.
Éhes kincskereső nép gyakran megásta e regényes halmot, de bárhol kezdte
ki, egyebet nem talált, mint megfakult embercsontokat, s néha egy-egy
rozsdavette tört nyilat.
Tán a harczban elesteket temették e domb alá s oltárt építettek fölé?
Még e koponyákon is kilátszik, hogy melyik volt a magyar? Azok a kemény
vasagyú koponyák, öt-hat hasadással homlokaikon, míg a másik koponya
egyetlen csapással tarkóján bezúzva; látszik, hogy azon magyar kéz
hagyta szennyét.
Mondják, hogy e dombon gyakran éjjelenként tűz veti fel magát, a nép azt
hiszi, hogy ott kincs van elásva. – Kincs, – elmult dicsőség kincse,
mely éjjelenként bolygó tűz fényében kisérteni följár. Vagy tán oltár
tüze, melynek csak éjjel szabad kigyulladni? vagy a halhatlanság
őrvilága, mely a holtak fejénél virraszt a föltámadás nagy reggeleig?…
Én mindig szerettem az éjszakát. – Valami vonzó, valami tisztán
felvilági van az éj fogalmaiban, mely a lélekhez szól. S ha a szellem,
mely a sír fenekén alszik, fölébred az éjnek néma közeledtére, s megérti
annak sötét költészetét, hogy ne szeretné az éjt az a lélek, mely az élő
szívben lakik?
Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai
elhalnak, el kezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség
megnyílik s az ember lelke lát.
A nap csak eltakarja előlünk a világot; kábító fénye földet mutat s az
eget elzárja, de az éj föltárja csodás rejtekeit, be hagy látni az ég
magas közepébe, – sötéten maradnak az emberbüszkeség minden emlékei, de
megjelennek a csillagok, s miktől a mindennapi gyönge fő retteg, a
túlvilág. Az élő lélek elhagyja börtönét, a szivet, s megy álmodozni. A
holt lélek is elhagyja börtönét, a sírt, s megy álmodozni, s ilyenkor
találkoznak együtt s beszélnek egymással. – Beszélnek velök a
holdfényben úszó felhők s szárnyaik csapása, a langymeleg szellő;
beszélnek a lángoló csillagok, a még gondolattal be nem járt mindenség
örök végtelenje, s maga e méla hallgatás mily örök titkokról szól
lélekszavakban!…
Az éjszaka a világ költészete.
Egy éjjel, a «szűzek nyara» legmelegebb éjjelén, künn feledtem magam a
csillagos ég alatt, a pogánytemplom halmán nőtt buja fűben végig
heveredve.
A csillagok hallgatva hányták hamvaikat, közel hozzám a dallos szöcske
czirpelt, olykor egyes meleg szellő csapott végig a síkon, mely alatt a
bokrok és fűszálak kalászai megingadoztak, mintha láthatlan lelkek
tábora futott volna el fölöttük, hosszú palástjával végig söpörve a
fenyért.
Szinte érzém, hogy a szellőnek lelke van; valahányszor arczomon végig
futott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, – csak perczekre
hunytam le szemeimet s már is ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket
mind elfelejték, midőn ujra felvetém szemem.
A csillagok mind egyre ragyogtak, a mezők füvei körülillatozták
fekhelyemet, a távolban ismeretlen madárdal hallatszott.
A félhold mint egy ketté tört korona támadt fel a láthatárról az égre, s
kisérteties világa mellett hosszú fehér felhők alakjai emelkedtek utána,
mint fényes halottak fehér palástokban.
A csillagok mindegyre ragyogtak, úgy tetszék, mintha fényes arczokat
kezdenék bennök látni, élő lényeket, kikkel rég ismeretségben voltam, s
kik most mosolyogva nézének le reám, hogy oly sokáig nem tudtam rájok
ismerni.
A táj mindig világosabb lett, az ég közelebb kezde jőni, a különben
lénytelen árnyak alakot, arczot kezdének kapni, a szél egyhangú susogása
beszélő szózatba kezde átmenni, a távol madárdal halotti énekké
változott, s a ringó estharangszó a halálóra ütéseit hangoztatá.
Ó átkozott az álom, mely a sírkövek alól jő!
Ki sírdombon alszik el, lelkekkel álmodik, halvány, meg nem fogható
árnyakkal, mik nem enyésznek el előle, mint más álomlátás tüneményképei,
hanem éjről-éjre ismét fölkeresik, őrt állanak fekhelye előtt, s mihelyt
lehunyja szemeit, megszólítják; előre tudja mikor alunni megy, hogy reá
várnak, hogy velök társalognia kell, hogy kínozni fogják; gyötrelmes
helyeken fogják meghordani, az álomizzadság kórverejtéke fog homlokán
gyöngyözni irtózatos szavaiktól; minden tárgy, minden lélektelen eszköz,
mi nappal elébe akad, álmaiban élni, beszélni, mozogni fog, hosszú,
rejtelmes történeteket fog elmondani, iszonyú titkokat, miknek hallatára
a szív megáll s a lélek önmagától visszaborzad. Legtitkosabb bűneit
fogják szemébe mondani látni fogja mind azt, mi vele egykor történt, oly
híven, mint az élet maga, kibeszéltetik vele gondolatjait, mindent a mi
elmult, a mit emberszív kigondolt, de emberi ajk ki nem mondott, néma,
kétségbeejtő szemrehányásul fogják neki ujra megmutogatni.