Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a
szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.
Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van
a világon, nemcsak én.
Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja!
Valójában azonban: tudni – az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember
halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy
elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is
van a világon, még csak el sem ugorhattam. Két drága szemcsillagot
látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni
valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértően kell
rátekinteni s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár
riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben
kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a
legutálatosabb.
Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron,
most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a
fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami árúház
mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a
lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe.
S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre
hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte
magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost
nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.
Elfoglalva külömben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy
vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele
történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria
hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna, – még könyökömön is
ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás,
dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába.
De nyomban rá megint a szemét láttam s úgy láttam, ahogy engem néz – s
mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott s utána kiült
homlokomon a hideg verejték.
Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy
sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egypár asztalnál még ültek
is. A világosság jól esett, az emberek jól estek, még a sörszag is jól
esett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor
leültem. Lehunytam a szemem s mire végigsimítottam a homlokom és
felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.
A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony – szép, szőke teremtés,
piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két
hamvas hajcsíkja szorult ki alóla – mondom, az asszony ült az asztalfőn,
a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de
elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze
lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.
Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt – de éppen csak arra a percre vette le
szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy ivott. Fekete,
édes tavaszi sört – de kortyonkint s fejét hátraszegve, mint a kis
libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette
a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellecsontjáig a
nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró
csókokkal végig pontozni.
A fiú gondolatban meg is tehette – szinte csücsörítette rá a száját. De
aztán összeszedte magát s elkezdett elmondani valami furcsa történetet,
ami egy fiatal gróffal esett meg, kivel együtt voltak vadászaton, – öt
óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné
kikocsizott… és így tovább és így tovább… a menyecske mosolyogva
hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban
belemerült az előadásba és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kisérte s a
szeme csillogott bele – mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett
az álla, s a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett
elvörösödő képébe.
Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi.
Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a
szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém,
észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal
lapjához ütögettem – a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!)
önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott s önkéntelen
visszanézett, egy szempillantásra.
Ennyi volt az egész – s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így
kikelnie magából. Pedig rettentően odáig volt; egész többi este egy
szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem – mint a gyereket nézi a
meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen
természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, ki elképpedt s
mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a
világon, nemcsak ő.