Még csak nem is unatkoztam – inkább: jó volt, mint a kacsának a vízben,
elpacskolnom a beszédben, a mozgásban, a nagy vacsora utolsó
hullámzásaiban, ahogy asztalbontás után átvándoroltunk dohányzóba,
hallba, temetkező bőrszékekbe, könyöklő kandallókra. És semmi, igazán
semmi nem vont hozzá, hogy megszólítsam, ahogy másodmagával, egy
barátnőjével összeölelkezve állt a zongora végénél, karcsu lustaságban s
üde fel nem tünésben. Éppen csak azt a négyórás kis regényt kerestem,
amit gyakorlottabb ember éjféltől hajnalig mindig biztosít magának, ahol
az a valakije nincs ott, kivel igazi regénye van. Az ember öreg, árva és
senki az emberek közt, ha nincs kivel összetartozzék, aki az ő számára
közönség, melynek számára ő művész lehet, akivel idegen fejeken át a
szemükkel megkeressék egymást, akivel jó külön összebújni, akitől rossz
elszakadni, akivel saját ábécéjük fejlik, ha harmadik is közéjük üti
orrát. Ki maga? kérdeztem tőle. Nem hogy a nevét mondja meg: azt tudom.
De én nem a nevére vagyok kiváncsi, hanem magára. Azaz hogy: kiváncsi –
eddig a percig nem voltam kiváncsi. De most vagyok. Ki maga, kérem?
Semmi olyat nem mondott, amit más ne mondhatott volna. Sehogy úgy nem
mosolygott, ahogy más ne kedveskedhetett volna. A foga csillogott, a
szeme szivárványlott – de ezt más is tudja. Egyáltalában: más is tud
asszony lenni, kérem. Legfeljebb nem ily centripetális mozdulatokkal.
Ezt meg kell magyaráznom, nem illik homályosnak lenni – szeretem a
kristálytiszta írókat, mert nem kell olyan veszettül odafigyelni
olvasásuk közben. Centripetális mozdulatok: ez azt jelenti, hogy
mozdulatai nem terjeszkedő mozdulatok. Nem helyfoglaló mozdulatok, nem
kítudó mozdulatok, nem bezsebelő, nem átdöfő, nem víz felett maradó
mozdulatok. Hanem, inkább, visszavonuló mozdulatok. Magamnak ugyan nem
vagyok elég, mondják ezek a mozdulatok, mert senki nem elég magának, de
nem akarok másnak terhére lenni, és, talán, hozzáérni sem akarok
mindenkihez és én hozzám se érjen senki… Két könyöke újra meg újra
derekához szorul, amitől két alsó karja felfelé gyengén hajlik el tőle,
mint a sástól a levele, s csuklója legörbül, kezeháta ernyő s újjai
virágszirmok. Az ember a fejét szeretné aláilleszteni s szemehéját
odaéretni hűvös ujjavégéhez. Ezek a centripetális mozdulatok.
S még valamit meg kell magyaráznom. A japán ember úgy issza a teát, hogy
csészéje fületlen s szájjal felfelé tátogó porcellánsüveg, s két kezét
tenyere tövében összeéreti, e fölött tölcsérformában szétgörbíti, s e
tölcsérben emeli szájához a teás csészét, így, könyökét magához
szorítva. Olyan mozdulat ez, aminővel istennők tartják a gyümölcsös
tálat. Isteni és gyümölcsös mozdulat. Centripetális mozdulat. S a
kígyóbűvölés is centripentális mozdulat, s ahogy az égi kő beletüzesedik
a tengerbe, az is centripetális mozdulat. Szépek a centripetális
mozdulatok. És arról van szó, hogy kicsoda maga – kérdeztem.
S a kacsaorrú cipők is szépek. S szépek a gyengehúsú harisnyák – furcsa
a kacsaorrú cipő és szokatlan, mert négy éve már, hogy divatja mult, de
nem nehéz visszaszokni hozzá, s ha kis üveggyémánt csatt van orrtul a
kivágásánál, az igen kedves. Nem mondhatnám, hogy kifogásom volna a
kacsaorrú cipők ellen, s az nem baj, ha valakinek a haja kétszínű, s ha
fölülről esik rá a fény, ott vörös. Az nem baj, s az sem baj, ha gyengén
kócos s a haja vége kiszabadulóban nyelvel a hajtűje alól, s az emberben
apai érzés támad, hogy szeretné tenyérrel lágyan és gyengéden
visszanyomni a hajtűt. Az apai érzés gyöngéd, zsongó, ringató érzés,
eltelő érzés, lágy zubogással emelkedő érzés, mint ahogy a langyos
muskotály aszú emelkedik borostyánszínnel a kristálypohárban. Az apai
érzés olyan érzés, mint, hogy messze példát ne mondjak, a szerelem.
Mindenesetre: ölelő érzés, ölbevonó érzés, szájukat egy drága fejen
legeltető érzés, orrukat, szemüket lágy hajba temető érzés. A szemüket
azért kell eltemetni, mert nem bírják tovább a sajogva gyönyörködő
nézést, a beivó és mozdulatot mozdulat után híven követő nézést, mint
ahogy a kis gyerek az ablaküvegén vonásról-vonásra utána rajzolja a
papirosára átlátszódó képet. Azt hiszem, ezt meg lehet érteni, egészen
világosan megmondtam.
S tulajdonképp nem az teszi, hogy az ilyen estének nem lesz – mert
lehet, hogy nem lesz – holnapja. Látja kérem, ha, kezét csókolom, most
meg méltóztatnék halni, abban semmi sem volna. De, hogy maga lesz és él,
s e mostani perctől fogva mind ameddig él és van: mindig és minden
pillanatban él és lesz, és él és lesz az alatt is, mialatt az én
számomra nem él és nincs – s én nem látom s nem vagyok közelében, s nem
az én kigondolásom, nem az én legbelsőbb gyönyörködésemnek s
meghatottságomnak kitükröződése, és más is tudja magát, nemcsak én: az,
higyje meg: természetellenes és elviselhetetlen. Elviselhetetlen, higyje
meg: ez nem túlzás, én nem is szeretem a túlzást, mert szeretem pontosan
és tudományosan meghatározni a dolgokat. De elviselhetetlen.
Ez különben mellékes – a fő az, hogy ki maga, kedves, okos, közel? Úgy
értem, hogy: milyen képe van a világról? S nem történt-e még meg
magával, hogy valakivel megismerkedett, s attól a perctől fogva más képe
van a világról? Nézze: jól értsen meg: nem azt mondtam, hogy jobb vagy
szebb képe, csak: teljesebb és, mindenesetre, más képe. Én egyszer
Amerikában jártam, csak néhány hétig voltam ott, nem ismerem – mert
hogy’ lehetne egy világot kiismerni hat hét alatt? – s nem szeretem,
inkább: utálom. De: azóta más képem van a világról. Nem jobb, nem szebb,
csak: más. Mondja, kérem: nincs más képe a világról: tegnap óta vagy ma
este óta vagy egy félóra óta? Nem: jobb vagy szebb, csak: más? Azt
hiszem: kell, hogy legyen. Úgy képzelem, hogy akivel megismerkedünk, aki
kitárakozik előttünk, akiből egy találkozás kivált ezer sokféleséget,
amiről maga sem tudta, hogy megvan benne s álmélkodva látja kivirágzani
két kacsaorrú cipőtől s néhány centripetális mozdulattól azt az üresre
rombolt telket, aki ő: hogy ezek az új adalékok beülnek az idegzetbe,
egyszer s mindenkorra, s belevegyülnek lélekzetünkbe, tekintetünkbe és
látásunkba, s azontúl egyszer s mindenkorra más képünk van a világról.
Legyen más képe a világról, kérem.
Táncolni szép, sőt istentisztelet. Táncolni lehet azzal a férfival,
akivel táncolnak, de annak a férfinak számára is, aki nézi. Lehet
szeretni és felgyúlni annak számára, aki nézi. Lehet szeretni és akarni
valakin keresztül, akit szeretünk és akarunk. Sok mindent lehet,
belátom. De együtt lenni is jó s néha jobb volna hegy tetején lenni
együtt, hol csak kettőnek van hely s az is csak úgy, ha összetapadnak
álltukban s egymásra szorulnak s nincs más a világon, mint lábtul
szikla, fejtül ég, köröskörül tejköd s az orruk cimpájában forróság. Ez
a legjobb.
S nem rossz, nem rossz, nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fáj: nem
találkozni többé. Hiába járni, kelni, kutatni, címet kitudni, utcáján
átkocsizni, másoktól hallani róla, másokkal beszélni róla s gondolni,
gondolni, gondolni rá és nem találkozni vele. Nem rossz, csak furcsa,
hogy mennyire fejrázatóan nehéz. S mennyire lélekdagasztóan. Nem
találkozni: zsilip, melytől az ár nem folyhatik le, hanem duzzadva
emelkedik a kőpartok között s emeli hátán a kis mótorost, amiben jó
volna együtt ülni és teát főzni, vízipók hamarságával átszaladva a
tengeren, menve hűvös sziget felé, hol piroskötényes és facipős szőke
parasztasszonyok a kezükhátát húzzák végig az orruk alatt, ha meg
akarják törülni. S gyenge hollandus kávét inni hozzá, a kékcserepes
takaréktűzhelyről, s kitopogni lábukból a zsibbadtságot…
S csak azért szeretném látni, hogy megkérdezzem: ki maga? Ki maga,
kedves, ki maga, azzal, hogy: van, ki maga, drága fiatal teremtése a jó
istennek, ki maga, hogy rá kell gondolnom, mikor nincsen is hozzá közöm,
s úgy, olyan melegen, olyan odagondolóan, mintha közöm volna hozzá?