A dada is elkéredzkedett éjféli misére s nem igen lehetett el nem
ereszteni. A baba már nagy legény, hatodfél hónapos; két-három óra
hosszat nappal is elmarad, az éjszakát meg, noha alighanem fogzik,
rendesen hajnalig átaluszsza. Csakugyan, tíz óratájt belakott, s úgy
elaludt, mint a tej. Isten vele, dada, imádkozzon a Szűz Anyához, hogy
járjon közbe az ő Szent Fiánál a maga kis Ilonkájáért is. De a mi kis
fiunkról meg ne feledkezzék, félkettőre itthon legyen.
A lámpa csapját lecsattantottam, a hálószobára sötétség borult. Csönd
is; a villamosnak is karácsonya van ma; társzekerek robogása sem ingatja
meg a roppant bérkaszárnyát. Harmadmagammal vagyok itthon; ha a babát
nem veszem egész emberszámba: csak harmadfélmagammal. Jobbkézt, balkézt
halk pihegés hat a fülembe; két gyenge, bizakodó teremtésé, kik közt én
vagyok az erős. Az erős, a hatalmas; a bizonyosság és az oltalom. S ez
az erő s ez a bizonyosság megint álmatlan forog fekvőhelyén, mint annyi
hosszú éjszakán. S mint mindig, ha a sötétség s a magánosság ráborul,
most is mellen ragadja saját magát: vajjon igazán vagyok-e, igazán én
vagyok-e én? vajjon nem káprázat-e az egész valóság?
… Ki tudja megmondani, hogy nagyvárosban a harangszó mikor üti meg
fülét? Pusztán, Dunán, az órámon kémlelhetem, hogy menten meghallom,
azon konduló percében. Velencében is, a csönd birodalmában, nem kell,
mint a virágárus lyánynak, tolakodnia, hogy észrevegyem. Itthon azonban,
a neszek városában napok telnek bele, hogy egyszerre eszembe jut: négy
napja nem hallottam harangozni. Megesik, hogy, mint a gyerek az árvizet,
csak akkor veszem észre, mikor kis teknőmben már ott ringok a hátán.
Néha, déli munka közben, a nagyharang mély G-szava az ablak felől
hirtelen zudul rám, mint az aranyfürdő; ha hátravetem magam a székben s
szemem lehunyom: világosan látom megolvadt ércszínét, még forróságát is
érzem arcomon s kezem fején. Most is, éjfél körül, egyszerre elteli a
hálószobát, mint a pásztortüzön melegedett holdsugár. Ezüstösen, de
langyosan – azt hiszem, éppen elszundítottam volna.
Erről immár szó sem lehet. Bandi legyen a nevem, ha nem a kis legény
neszez. Az, az… most már bizonyos, hogy ébren van. Gügyög egyet-egyet,
majd öblöget, mint mosogatáskor a borosüveg. Végre határozottan elkezd
trombitálni, akár a fia elefánt Nem sír, mert egyelőre nem tudhatja,
lesz-e szükség erre a legvégsőbb tromfra. Azonban mindenesetre jelenti,
hogy ő: van, és semmiképpen sem elhanyagolható személyiség.
A sötétben is önkéntelen elmosolyodom. Lehet, hogy a világ csak
káprázat, lehet, hogy még lehetség sincs a dolgokban – de hogy ez a kis
betyár van és megvan: az bizonyos, mint a kétszerkettő. Elismerem, hogy
ez barbár és tudománytalan bizonyiték, mint volt az ó-kori bölcsé, ki az
ő egyik társa abbeli állítását, hogy: mozgás pedig nincsen, azzal
cáfolta meg, hogy föl-alá kezdett sétálni a szobájában. Bizonyos, hogy
mind e kategoriák csak hivságok; nem a világ külömbségei, csak a mi
véges eszünké. Valóigaz, hogy még a férfi s a nő közt való külömbség itt
csak jelentéktelen árnyalat a természetben, s igaza volt az egyszeri
orvosnak, ki mikor fiút jósolt s az elbusult apa néma szemrehányásul
kislyányt kalimpáltatott előtte, vidáman dörgölte a kezét: látja, nem is
tévedtem olyan túlságosan!… Mindazonáltal: ebben az éjféli percben
nagyon jó volna, ha ez a kategoria némiképpen akaratomtól is függene.
Ha, például, ezt a kis gazembert most megszoptathatnám, öt perc múlva
elaludna, s nem trombitálná föl a világegyetemet.
De ne legyünk igazságtalanok. Ez a kis lélek voltaképp szintén nem akar
egyebet, mint az ő kis kétségei eloszlatását. A sötétség az ő számára is
tele van bizonytalansággal, támasztéktalan kapkodással s zuhanásos
örvényekkel, s szívét elfogja a tudatosság átka: a félelem. Mikor
fölcsattantom a lámpást: az ágyacskája ércsorompója mögül hirtelen a
fényes körte felé fordul, s hogy föltápászkodom s benyulok a
mellénykéjéhez: a szíve még vadul lüktet, az orrocskáján még legördül
egy könycsepp, de a szája tátva s a szeme tágra nyitva mered a
megnyugtató világosság felé. Halkan megfogom kis selyemhernyó újjait és
suttogva szólítom. Rámnéz és nevet. Hangtalan, fogatlan, bután és
ennivalóan. Megismert és szeret.
Hogy úgy mondjam: lábujjhegyen nézek vissza az édes anyjára. Szegényke,
nem szeretném, ha fölébredne; mióta ez a kis legény megvan: úgyis oly
nehezen találja meg az álmát. Most is a szája csücsöritésén látom, hogy
az ő kis emberéről álmodik. Kékes fekete haja, mint a futtatott aczél,
egypár tömött fürttel mintha belefogódzanék a homloka vajszín
márványába. Okosak a szobrászok, kik most megint mindenféle márványból,
ércből s kristályból rakják össze a szobraikat. Lefőzik vele a
természetet. A kis fiú külömben nem anyjára ütött; tisztára az én
tömpeorru szőke kozák-fajtám.
Fölkapom a nagy kabátom, a legénykét óvatosan kiemelem a rács mögül, s
vigyázva szököm át vele az ebédlőbe. A hálószoba lámpáját leborítottam,
az ebédlőét felcsavarom. A kályha még meleg, a kis fiú a megszokás
gépiességével húzódik meg a félkaromban. Egymáshoz tanultak: ő is, a
balkarom is. Térdig meztelen lábacskáival, az ő furcsa
pelenkanadrágjában, mint egy kis fehér bosnyákember, úgy ül bele a
könyököm hajlásába, fejecskéjét meg a hónom körül nyugtatja. A kabátom
felső gombjai egyenként jó ismerősei; eljátszogat velük, beléjük
fogódzik, a szivarzseb meg éppen két kézre való kapaszkodó létra. Hogy a
bal hónalját is megfogom, teljes biztonsággal néz körül a rengeteg
szobában. A dada, ha látná, bizony féltékeny volna rá. A Jézuska sem
ülhetett külömben karon, mint ez a kis pogány az ő hitetlen apja
karjában.
Pedig a harangszó elült, a mise már megkezdődhetett. Ahogy ezt az
elérzékenyítően meleg kis állatot itt tartom a karomban, s a feje szőke
pihéje langyosan illatoz az orromba, hosszú lépésekkel elgondolkozva
járok föl-alá a szobában. Hogy miket gondolok, az a kettőnk titka: a jó
istené meg az enyém. Természetesen: az én jó istenemé, ki éppúgy
kialakul minden egyes ember körül, mint a sorsa, az élete, a
pályafutása, hű lenyomatául az ő egyéniségének. Az élet egyforma, épp
úgy, mint a hogy a világ egy és egyforma; mint a kalapos halcsontpálcás
mértékvevőjében: a világegyetem erői egyforma erővel s nyomással
hatolnak mindnyájunk felé, s az életünk kalapellipszise csak azért
külömbözik, mert a koponyánk formája sem egyforma. A gödrökbe behatol a
sors, a dombokon megakad, a fogyatkozásokon úrrá válik, a keménységekhez
hozzásimul. Az isten tartson meg, te kis ember, s ne legyen okod
megbánni, hogy olyannak születtél, amilyen vagy.
Azonban: a kis ember fészkelődik. Elkapja a hüvelykujjamat, s hatalmas
erővel elkezdi szopni. Teringettét, ezt a szívást ismerem; az életem
legrettenetesebb negyvennyolc órájára emlékeztet, mikor az első
dajkájának hirtelen elapadt a teje, s a kis teremtés ordítozva
fonnyadozott, a szemem láttára, tehetetlen karjaim között. Akkor is így
elkapta az újjamat, az orromat, még a hajamat is. Nincs benne kétség: a
kis gyerek éhes. Fölnézek az órára: teremtő isten, nincs több egyfertály
egynél. Egy óra okvetlen betelik, míg a dada itthon lesz. Csak
hallgattam volna a doktorra, ki egyre biztat, hogy etessük már; a gyerek
erős, megkívánja. A dajkája hallani sem akar erről; védelmezi, mint a
nőstény tigris. Féltékeny az ételre, mely az ő tejét fölöslelegessé
teheti – ezt az áldott, édes, becsületes, önfeláldozó tejet, melyen a mi
kis emberünk rózsaszinre hízott, míg az ő kis Ilonkáját majd
elpusztította a hasmenés meg a kanyaró, a nagy-kátai parasztasszonynál.
Jó, hogy végre rászánta magát, s a kis lányt haza adta Somogyba, ahova
most fáradhatatlan küldi az égszín-kék meg a rózsaszín köntöskéket, s
ahonnan hétről-hétre kapja a biztató levelező-kártyákat: édes anyám, ha
látna, bizony meg nem ismerne; két fogacskám van már, reggelire megeszem
egy tojást, s nagyanyámnak egy perc nyugsága sincs tőlem… A
lelkiismeretem nem adja száz forintért, hogy így fordult; nem
szégyenlem: a könnyem kicsordult, mikor a kis Ilonkát lefogyva, egész
testében kipálottan, halálnak szánva láttam. A feleségem is szinte
bűnösnek érezte magát; nem egyszer meglestem, mikor azt hitte, maga van,
amint a tükör előtt elkeseredve gombolkozott ki-be, kétségbeesve, hogy
mért nem tudja ő az ő kis báránykáját szoptatni. De hát nem tudja, mit
tegyen: a jó isten, aki mindent tud, bizonyára ezt is tudja és számba
veszi… Mindez azonban mellékes, a fő az, a főbaj, hogy a kis ember éhes
– sőt, most jut eszembe, ma korán vacsoráltunk, hogy korán
elmosogathassanak – akármi legyek, ha az édes apja is nem éhes.
Hát hiszen ezen, már mint az édes apján, könnyű segíteni. A pohárszéken,
borító alatt, ott még egy fél nyúlgerinc, továbbá, üveg alatt,
birkasajt, ezenfelül málé, befőtt gyümölcs, kovászos uborka, fehér
kalács és fekete kenyér: mind csupa kedves hazai küldemény. Tej
ellenben, úgy emlékszem, nincs az egész házban; mind felfőzték a dadának
tejbekásának. Ez az ő legkedvesebb étele; gazember, aki sajnálja tőle.
Teát főzzek? Félek, a gyerek be nem veszi; van esze hozzá, hogy az a híg
csicsóka-lé, ami őnéki szabad, viszont ne ízleljen néki. Vízzel
próbálkozzam? Megpróbálom; megborzog tőle s kiköpi. Az isten éltesse,
apja fajtája; ahány ízig ismerem magunkat, senki fajtám nem állhatta a
vizet. De a kis ember mind határozotabban kapkod a pohár után; kapkod a
kanál, villa, tányér, minden után, amiről az éhség sugallta hirtelen
okossággal egyszerre megsejti, hogy valamimód összefügg a jólakással. Ej
no, a gyerek már erős; a doktor is megengedte; félkézzel lefejtek egy jó
falatot a nyúlgerincről, szájamba kapom s a villát letéve, két ujjammal
letépek néhány rostot az olvatag gyenge húsból s inkább bekenem, mint
beteszem a szájába.
A kis ember megint összerezzen. A hús savanyú, sós, kásás: mind csupa
idegen íz és tapasztalat. Egy ideig vár, kémlel – majd hirtelen
elhatározással beszíjja a két ajkát s mohó örömmel majszolja róla az
ételt. Hátha tévedek? Mégegyszer megpróbálom. Most már nem is haboz:
menten majszolni kezd, komoly, elfoglalt arckifejezéssel, szakasztott,
mintha szopna. Mikor harmadszorra én habozom, adjak-e még neki, ő maga
nyúl le a tálba s gyámoltalan ujjacskáit izgatottan gémbergeti a síkos
húson.
Teremtőm, a kis fiam húst evett; ebben a percben lenyelt egy pici
gombolyag izmot és ideget, mely néhány napja még élt, érezett s félt,
félt, félt mint ő a setétben. S hogy’ fölcsillan belé a szeme Hogy’ kap
a többi után! Hogy’ nyalogatja utána szinte kérődzve, a száját,
egyszerre maga elé meredve s a karját kilökdösve, mintha zsákmányt
keresne! A kis szopós állatból gyilkos állat lett, ebben a
szempillantásban, a saját édes szüléje tanítja rá, szoktatja,
beleneveli; a húst valósággal belerágja a szájába, a testök melegsége
egybepárállik, állati éhségük egy lüktetésbe szakad s együtt nyúlnak
mohón, szimatolva, fogcsattogtatva az áldozat után… Fogcsattogtatva:
ezen megint el kell mosolyodnom; szegénykémnek még egy fogacskája sincs.
De lesz, mint nékem – s a porhászék mellé odalökdösve a karosszéket,
leülök vele s figyelem az arcát. Gügyög és ehetnék, és úgy hasonlít
hozzám, mintha magamat nézném kisebbítő üvegen. Homályos révedezések
kelnek bennem, régi, életem előtt való életekről, melyekre ez a gyenge
kis arc emlékeztet vissza. Voltaképp nem is az én arcom ez, hanem anyai
nagyapámé; egy gömbölyű kis szőke emberé, kit én nagyon szerettem, kit
én mindig hatvan évesnek látok, kinek egy-egy vonása megdöbbentően
villan föl olykor énbennem s kinek ez a pici teremtés kisértetiesen
tökéletes mása. Őneki s a fiainak, az én elhalt szegény, szerencsétlen
nagybátyáimnak. Volt köztük jó ember, gyenge ember, okos ember, bolond
ember, kevésbé szerencsétlen és teljesen hajótörött ember – s én
szívdobogva kémlelem: melyikhez hasonlít jobban, melyiknek sorsa van
gyenge vonásaira írva. Sorra megkóstoltatom vele, a milligrammig
leaprózott mennyiségben, a nyulat, a kalácsot, a mi áldott barna
kenyerünket, a szőlleink gyümölcsét, még bizony, erősen megvizezve,
kanál hegyéről szájába csöppentve, a szilvapálinkát is. Mind izlik neki,
mindre tartja a jussát, mindben egynek érzi magát: állatul is, aki éhes,
emberül is, aki válogat: apjával, ükeivel, bátyáival, kik mind ezen a
kenyéren nevekedtek, ezt a gyümölcsöt szedték, ezt a pálinkát itták,
ebből a kalácsból törtek hozzá – ha nem ebből, hát ilyen fajtából, lenn,
a rónaságon, a futóhomok országában, a Duna mellett épúgy, mint a Don
kürül. Egy percre feltűnik előttem a szőllő, milyen lehet most odalenn a
világ. A homokot átitta a nedvesség, a fagyos tőkékre ráborul a köd, s
ennek a szegény nyúlnak vérei meg testvérei lélekszakadva futkosnak az
éjszaka borzalmasságában. A jószág belül van a karámon: alszik?
kérődzik? a gulyás maga se tudja. De boldog: a gulyás is, a jószág is,
hogy itt a tél, mikor takarmányon élhetnek, mert jaj, az a rettenetes
nyár, mikor a szegény marha járóföldnyire nem talál egyebet, mint a
fárasztóan süppedékes könyörületlen homokban az életüket görcsösen
kidacoló magános nyárfák sovány hajtását. Érdemes így élni? A gulyás nem
ér rá kérdeni, mert gyereke sír odaát a majorban s annak kell élnie. A
gyerek, mire elgondolkoznék az életen, maga is a gyerekének él már. A
tehén is a borjának él, a borjú is megborjaz egyszer s a talánok, a
miértek, a minekek s a tudja istenek e széthányódó kövecseit egy állandó
egészbe szorítja: fölül a szürke ég, alul a sárga homok. Mire én, ember,
megcsalatkozom az életben: van már valakim, ki miatt el nem vethetem
magamtól; ki, mikor öntudatlan tovább vállalja az én sorsom keresztjét,
az ő kedvéért való élés édességével feledteti velem, mily nehéz ez a
kereszt. Igy száll a képünk mása, az érzésünk, a származásunk s a
mibenvalóságunk ükapáról unokára, bátyáról öcsre, s minden új nemzedék,
felváltván az előttevalót, meg is váltja azt bünhödéseitől.
Fölriadok. Az utcáról mormogó hangok verődnek fel, csoszogás,
beszélgetés. A kis fiú elaludt ölemben, lágyan simulva mellemre. Egy óra
elmult, alighanem a miséről mennek hazafelé. A legmeghatóbb istentől
jönnek, a gyermektől, az örök megváltótól.