Az öreg úr elég jól bírta még a járást s vásott kampósbotjával ügyesen
hajlította ki útból a tüskés cserjéket, a szúrós fenyőgallyakat. Még a
tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sűrűn
is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl –
isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly
langyos volt a délelőtt. Az ember úgy van a természettel, mint a
lyányokkal: ahelyett, hogy megállítaná a pillanatot, melyben érintetlen
s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, míg
életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy
lelkifurdalás.
Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyen okból ültem volt reggel
óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa
felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros
napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országútra. De
való, hogy nem törődve szórakozottságommal s kelletlenségemmel, előbb
odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden
kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmásszam
vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van,
gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem
iszom és női kiszolgálással, amitől undorodom. Vagy egy órája
mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a
káröröm volt, hogy az öreg úr mekkorákat fúj, mint gombolja ki mellényét
s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát.
Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek
s ha a sűrűtől lehetett volna, úgy mehettünk volna tovább, mint az
országúton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlen gázoltam előre,
nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg úrnak
vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre
ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva szemem elé tágas rét
bukkan melynek vastag füvezetét koszorúban fogta körül az erdő, szemközt
vele ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csúcsa felé.
Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom
megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bújaságban, a
nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszín legyek dongottak körül
bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk
le, kalapunkat szemünkre húzva, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. Én
hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig
hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan
nézegessem a táncoló léggyűrűket, menten föl kellett ülnöm, mert karom
elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egypár hangya;
gémberedő újjaimmal alig tudtam őket kiszedni.
Az öreg úr, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólt föl
hozzám bajusza alól:
– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?
– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert
értelmességükkel, úgy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm
alatt kívánom őket a karomon fölmenetni – s szokott buzgalmukkal láttak
neki vélt kötelességüknek.
– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az
egészet egybe s úgy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?
A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek
volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket újjaimról a fűbe, olyan erős
ívben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot
jegyezhettek föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:
– Lajos bácsi, ne pukkasszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével
kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós
mesékhez.
Az öreg úr fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót,
úgy súgta képembe, jelentősen és diadalmasan:
– Tisztás!
– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még
idegesebben.
– Ez; az, ahol most vagyunk, az: tisztás.
Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg úr hangosan
fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg úr
mit lát ebben fontosat vagy különöset. Környöskörül erdő, fölöttünk ég,
velünk egyszínt sík mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak
lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.
Az öreg úr, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta
gondolatomat:
– Igen, barátom, ez az a híres tisztás, amiről maga a regényekben annyit
olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a
legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a
bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát
életében először, s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez
az a bizonyos tisztás, amelyről annyit írt és olvasott…
Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen,
most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először
akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket,
mint sok más ifjú ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem
magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben,
gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary
Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak;
s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtam a tisztás
közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az
állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még úgy tokba van
is bújtatva, ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem
dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha
írtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves
voltam s mondom: városi gyerek, s a természetet nem igen ismertem
egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.
A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett
bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk;
beljebb húzódtunk hát a sűrűbe s éppen elhelyezkedtünk s újra ledőltünk,
mikor a tisztás túlsó felén, ott, hol az erdő menedékesen futott le
széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami
veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, s mielőtt még jól
szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lyány bukkant
elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.
Szép, karcsú, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy
ugrással termett lenn a fűben, hol csukott piros napernyőjével ügyesen
csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos
vászoninge a déli világítástól egy síkban virított a térdig érő zöldben,
ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett
körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, úgylátszik,
nem vett észre; az öreg úr fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s
öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba
gyönyörű mozdulatait. Dobogó szívvel ismertem meg: az a fiatal leány
volt, kivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az
odavivő úton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind e percig nem
tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három
ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a
füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.
Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott
termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét
visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta,
hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom
erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy
együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintottam meg az
ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyújtottam át
neki.
Ő is fölemelkedett közben, s még mindig zavarodottan, de már egy kis
huncutsággal, szintén köszönetfélét rebegett.
Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett
volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen
megfeledkeztem, az öreg úr; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is
elfelejtettem, egyszerűen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon
kívül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta;
megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni
már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a
filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam
volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi
följárónknál jóval hosszabban, de szép símára irtva kigyózott le, erdőn,
mezőn át a nagyvendéglőig.
Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros
ernyő utolsót villant a lejtős út kanyarulatánál; én tiszteletlenül és
méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg úr kezéből, ki azonban
hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább
engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt,
most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.
Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban
eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerűen megszólítom a rácson át,
az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről
le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a
filegóriában, a pincérleányra pedig úgy rámordultam, hogy ijedten
kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis
számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.
Az öreg úr végre nevemen szólított. Fölnéztem rá:
– Parancsol, Lajos bácsi?
– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.
Eltettem.
– S most feleljen kérdéseimre.
– Tessék kérdezni.
Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami
bírósági jegyző:
– Hány éves maga, Pali?
Elgörbítettem a számat:
– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.
– Volt már katona?
– Nem voltam; októberban akarok berukkolni.
– Van diplomája?
– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.
– Igaz. De vagyona csak van?
– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az sem sok.
– Nem sok, én is úgy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány
legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan,
vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál,
akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik
is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük
nevelőnőnél vagy, mondjuk, társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt
megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné,
én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt
szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a kerítésüknél leskelődni
kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a
novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban
leselkedő vadász csöve előtt…
Az öreg úr hangja itt annyira gúnyos lett, hogy elpirultam s
félbeszakítottam:
– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt
elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim újak
lesznek.
Az öreg úr bólintott a fejével:
– A novelláit nem bántom, fiam s hogy a hasonlat kopott, az nem volna
baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle
mellett, mint a gyereksírás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa,
hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak
gyermekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget
vagy szomorúságot érezhet az a gyermek, akitől a sírás ered? Mondja,
fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megírt? Ne
tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e amellett
valamit, mikor ír vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen
a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem
vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz
életrajzban olvasott ifjú Goethékről, kik kék kabátban és sárga
nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsú,
szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sírják ki a szemüket utánuk?
Kisírják a szemüket – micsoda közhely ez is és általában: mennyi
közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta
ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné!
Novellák és életrajzok, őzek és tisztások – milyen semmitmondók az
olyannak, milyen semmit nem gondoltatók az olyannal, aki még nem élt át
novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki
még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már
rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány
megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak
éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a
mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét
kötet lehetőséget, – s ahogy mint írót kitanítottam magát, fiam, arra,
hogy ne írjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a
maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, –
nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem
mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel:
mint öreg ember, figyelmeztetem magát, fiatal embert: százszor gondolja
meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin
az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át
egyre-kettőre! Most pedig, ha úgy tetszik, mehetünk!
Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe
gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott
lefelé az úton.
Nem próbáltam megállítani, nem próbáltam megszólítani sem; nem igen
tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s
gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de
egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem, s
mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint
akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.
A déli forróság körülfogott bennünket s ahogy az árnyékos úton
lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk
volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan eleven
istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb ha egy-egy mókus futott fel
jöttünkre a barna fatörzseken, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül.
S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára
hágtam öreg barátomnak s éppen utólértem, mikor kiszélesedett az út,
széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben
ismét rétségre értünk, melyen térdig ért a fű, égig szállt az illat s
környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem
kellett már, hogy az öreg úr figyelmeztessen rá: magamtól is
észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.
Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk.
Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tűzött,
bevonultam az árnyékba. Fiatal szívem csordultig eltelt keserűséggel, s
mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon
éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel
virrasztott évek óta ifjú pályafutásom vergődései felett: szememet
elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét
visszaszorongattam.
Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sűrűben megmozdult volna
valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami
fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem
volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsú őzikém bukkant
elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.
Egy kicsit gyűrött volt, egy kicsit kócos, s ernyőjét összeszorított
ölébe fogva, két kezével ügyesen tűzte meg hátul a kontyát. Majd
lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből
kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben
visszafordult a sűrű felé, mely újra meghullámzott s mintha valaki jött
volna benne. Úgy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsú barna férfi
ugrott ki közülök, s magához szorítva a leányt, nevetve csókolgatta
szemét, száját, fülét és halántékát.
Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és
sárgás-fehér tennisznadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű
barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja, s
híres kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor
senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi
föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe
s rátapasztottam tenyerem a szájára.
A leány kibontakozott a férfi öleléséből s újra rendbeszedte magát.
Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:
– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: úgy kellett tennem, mintha
lemennék, s leskelődnöm kellett, míg végre tovább mentek.
A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is
begombolta kabátját, rántott egyet magán, s kalapját legényesen
félszemére húzta. Igy mentek el együtt, s nemsokára együtt buktak
szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény
sötétjébe.
Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé.
Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét
visszagyűrve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült
figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s
parazsát lenyomkodva, bodros füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe.
Szivárványszín legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a
pamatos virágokon; az égen fehéren ízzott egypár apró felhő, s a lég
gyűrűi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent:
környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a
tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.
Ki maga?