1.
Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
parasztkezén a köröm oly rózsaszín volt s olyan gömbölyűre hegyezett,
hogy nincs az a Rigaud-portrait, min külömb francia papkörmök
előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
jószabású hosszú peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
alája, s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsú
bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő, s kicsiny –
sajnos, rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én
gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el
nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez
honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerű és bájos francia
előkelőség után, aminőnek azt a könyvek írják le, a régi novellák, az
elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszú évek multán úgy benne
rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassú járásánál
fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég
széjjelrobbant.
Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, hol
akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett, s el
sem tudom gondolni, milyen lehet most, újjá építve. Az emberek pedig… de
hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
bérlőékről, kiknek szalónján (így hítták fogadószobájukat), a szalón
selyem-zsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
is melegítette a főtisztelendő bokácskáit; a menyezet fehér stukkójáról,
mely éppoly büszkesége volt a jómódú vidéki familiának, mint maga a
kandalló; magamról, ki már nem emlékszem, mint kerültem hozzájuk s hogy’
szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiú voltam, tizenkét éves, de
testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az
ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, kinek
lábánál kuporogtam a kandalló előtt, ki maga volt a jóság s a bájosság,
tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcú,
világosbarna szemű, gesztenyeszín hajú – és mellbeteg.
Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Úgy gondolom, neki magának
sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
jóindulat úgy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a bútorok, a zsöllék s a
hasábfák: az Irén karcsú, halovány, feketeruhás édesanyja s szakállas,
csíptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
voltak, hogy csöndes mosollyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyájú,
nehéz járású szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
gyűszűnyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
zsibongott bennünk, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
Azt hiszem, ezeken a félórákon kívül nem is éltem. Azt hiszem, a
főtisztelendő úr sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akiknél
laktam s kikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn
erőbe kapjak; a fizika-tanárom, ki szelíd, bölcs és nemes volt, mint
Kepler Az ember tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis
tót fiú; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide
Tótországba; az ezredes, ki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya
előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s
elordítsa a kverauszt; az öreg doktor, ki a patikusnál külön számlát
nyittatott a kis pesti fiú számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, ki
Úrnapján díszmagyarban állt az oltár előtt, a megyei urak között; a
fekete szakállú, halovány képű művelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
haragtól eres homlokú magyar úr, kiről a kis zsidó fiúk rettegve
susogták, hogy antiszemita: a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült még
bele valami nehéz, fejfájdító bűz, mikor az egyik cellában kiterítve
feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok:
az ódon luteránus kollégiom s a hervatag gesztenyés; a csobogó
város-kútja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
fazekak, a túrós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
mindez csak úgy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyvcím,
melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő bűvös délelőttjeik,
csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatú
személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szíttam
sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
érzékletes emlékezettel, a szívemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
nagyszobából áthallatszott hozzám a kis benyílóba a bácsiék vidám
vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
lámpafény szűrődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hívjanak fel
számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most úgy
gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…
2.
A Margitszigetnek akkor még nem volt hídja, tennisz még seholsem járta s
csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő úrnak azért el
kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy’
élünk Pesten; beszélnem kellett a Hanglikioszkról, mint ülnek ott (akkor
még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este
mint vacsorázunk az Angol Királynőben s nyáron mint nyaralunk a
Városligeti Fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismeretség a
Tyúkketrec-vendéglőbe, hol kitűnő a rántott csirke, csak a vele sült
petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő úr csak úgy mellesleg,
odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-útcán,
s ő kedves, barátságos, kistermetű létére is méltóságos szívességgel
vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és
tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen
szorongásával makogtam eleinte, majd, mikor belemelegedtem s önnön
beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerűen
megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis
főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy
bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képpest mégis felsőbb
lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe
kerekedtem, s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még
tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az
előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendű élet után való forró
vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbségnek ez az
érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem
hajamban, s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről felnéztem s szemem
egyszint volt a főtisztelendő úr félcipős kis lábával. Néha vakmerően
belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal vagy elmésséggel
zavartam meg finoman fűzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szelíden
mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam
szirtjén ott éreztem az édes leány térdét, fejemen ott éreztem meleg
újjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez
bizony feddés volt, szelíd korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért,
a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült, s a kis
főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány
képecskémet, majd ugyancsak felnyúlt a hajamba s ott, éreztem, újjai
közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
Annyit gyerekésszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó úri házba
bejárónak a főtisztelendő úr ugyanúgy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
mint a Germinal vén bányalova a lekerült új csikón, egy naposabb,
levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
bennünk, úgy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
ered; ő volt az, ki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
mindenki ismerte az ő kedves német költőit, kiket klasszika filologus és
paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar
poétáknak. Én már akkor olvastam volt Heinét, az Uti képeket, a Le Grand
Könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát.
Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg;
egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben, s a kandalló
pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való
macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die
blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő
úr ezen is mosolygott, ezután is megsimogatott. De néha, mikor ketten
voltunk s úgy vártuk Irén kisasszonyt, míg felöltözködik vagy a fésülő
asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, kiket alig
ismertem; ifjan elhalt sorvadásosakra, kék romantikusokra vagy még
régebbekre: Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre:
Dayka Gáborra és Ányos Pálra – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén
kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba,
hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából
tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevű
költő versére; Levelek hullása vagy ilyesmi a címe; ősz van benne s az
erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka,
a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában
leverten s halódva egy ifju beteg búcsúzik az élettől… Triste et mourant
à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő úr, majd
különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja,
Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt,
hogy: «szívtépő öntudatlansággal?» Megzavarodtam s hebegve búcsúztam a
házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bíbelődtem, de
nem tudtam odagondolni; a főtisztelendő úrra gondoltam és szórakozott
voltam.
3.
Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
mosollyal, míg Anti úrfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
csíptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
ugyan észrevettem, mikor megint kijött közénk s kitörő örömmel szaladt
először felém s magához szorított s összecsókolt s csak aztán,
balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
volt hozzászoruló fülem és szemem számára, s azt is észrevettem, hogy
egy idő óta nem visel fűzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte
túlságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe
nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd
köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat
él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De
ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt
számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem
a térdén összerázódott.
Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmű, sem
tudatlan lelkű. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (akkor az
iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
egyre-másra kaptam a szekundákat, s a bácsi, kit az osztályfőnök
értesített erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s úgy gondoltam ő
rá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Bűntudattal, nem tagadom. De
ellenállhatatlanul. Bűntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő úr
előtt, ki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
érthetetlenül szigorúan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
pillanatra azt a haragos és gyülölséges gúnyt láttam ajka körül,
melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
belül a szívem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
iskola, főtisztelendő úr, s csak valami gömbölyűséget éreztem a nyakam
szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam, s álmomban ne én legyek
felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
merek én, kis fiú, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
főtisztelendő úrral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
félálmomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kívül senki halandó ember nem
tudhatott.
4.
Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, ki vigyáz,
hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim,
éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen
elmaradtak, s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam
urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind
szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig
tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló
köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
vissza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő úr elmondhatatlan
gyengédséggel segített felkelnie s leülnie, s ügyesen és szeliden
tartotta a tálcát, míg szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
főtisztelendő úr simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
feldobbant a szívem, a főtisztelendő úr egy percre elkomorodott s
hazamenet borus szemöldökkel, összeszorított ajkakkal, kis félcipőjét
bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.
5.
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
szeles időben fel ne keljen. Anti úrfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
úgy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
sem nézett; nem törődött vele, van-e égett cukrom; az utcán nagy
beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
főtisztelendő úr föl sem hítt, olyan világos volt, hogy úgy sem tudok
semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
a kék levegőben mintha jégtűket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában
összetalálkoztam a főtisztelendő úrral. Alázatosan köszöntem s szótlan,
gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.
Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban
és ibolyaszagúabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem
valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyúprémes kis papucs
s fehér gyapjúkendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én
kirántottam kezem a főtisztelendő úr kezéből s odavetettem magam az Irén
kebelére.
Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos
szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a
válláról, a kebelén át, lecsúszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam
valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitít, éreztem, hogy simogat s
én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében, s drága illatos fejét két
kezembe szorítva, belekoccantottam fogamat a fogába, úgy szíttam,
martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy
karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy
visszacsókol.
Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban
durva szorítást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki
a forró selyemkarokból. A főtisztelendő úr volt; amily kicsiny, oly
erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemű. Kis, kemény
parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, úgy
hörögte a képembe: «Megőrültél, kölyök? megőrültél?!» Ez is csak egy
percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén, s kitépve engem a
kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Úgy lihegett és
reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, ki magam is alig álltam a
lábamon.
Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő úr
hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes
megadással szólt: «Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt
napok óta, nem egészen tiszta a fejem». Irén is elbocsátott s mosolyogni
próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd,
szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten
ordítottam föl, a főtisztelendő úr odaugrott az ajtóhoz, úgy kiáltott be
az ebédlőbe: «Nagyságos asszony! Anti úrfi!» Mire berohantak: a
világoskék otthonka, a hattyú-prémes kis papucs, még a fehér gyapjúkendő
is mind csurom vér volt.
6.
A főtisztelendő úr már délután beteget jelentett, még azon este
elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy
vissza sem tért butoraiért; úgy küldték mindenét utána. Irén mindössze
nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én
nem voltam ott temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék
otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam
is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál
közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a
bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszú öreg doktorra, ki szorongva
ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták
aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő úrról mondták meg,
hogy áthelyeztette magát s már írt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali
nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le őhozzá; az odavaló
gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyűjteménye német és
francia remekírókból.