Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott fölébe.
– Ah, – nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen megnyugodottan
boldog még sohasem volt életében.
– Hadnagy ur… maga sir?…
– Győztünk?
A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s a szeme
tele lett könnyel.
– Igen, – mondta, – természetesen…
Lehunyta a szemét, mosolygott.
– Csak maradjon nyugodtan, – s puha kézzel megsimitotta a fejét a lány.
– A fejem…
– Tessék?
– A fejem… át van lőve?
– Dehogy… A fejének semmi baja…
Ez neki érthetetlen volt. Azzal esett el s azzal ébredt… Megemelte a
fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha ott egészen el
volna vágva… Megértette.
– Haslövés? – kérdezte.
A lány elforditotta a szemét, hallgatott.
Soká ültek némán.
– Már délután van?
A lány elmosolyodott.
– Igen, már a második délután.
– Második?… s maga…
A szeme ujra tele van könnyel.
– S maga itt van velem?…
– Istenem, hát csak nem hagytam itt… Az nem lett volna keresztény
cselekedet…
S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes?
– Az emberek hol vannak?
– Az emberek?
– Elestek?
– Csak kettő.
– Szegény kis Kovács…
– Már boldog… Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották az
ágyulövéseket, nem tudták mire vélni a dolgot, hát szépen
visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig… De a legnagyobb rendben…
Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés, volt, mert ha ezek soká
ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán Brassóig…
A lány nevetett, a fehér fogai ugy csillogtak.
– De igy megállottak Almamezőnél… Ott pompásan felfejlődetek, szépen
visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a bornyukat
és puskákat…
– Hát azt eldobálták?
– Nem, csak lerakták az utfélre, hogy visszataláljanak…
A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy dologról van
szó. Tüzről. Életről, halálról, az ország sorsáról…
– De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk, már
elébe mentek a muszkának… Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt vannak a
székelyek, dalolva mentek az ellensség elébe… Már ott fönn vannak
Vereckén.
Kinyujtotta a karját, északra mutatott.
Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban.
Aztán önérzettel, büszkén mondta:
– Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! – s büszke és vidám
lenézéssel mutatott az ágyura.
A sebesült ott feküdt a füben az égre meresztett szemekkel, s mindent
érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szivvel mutatott…
[Illustration]
Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár csicsergett.
– Az a fő, hogy magának nincsen láza…
– Az éjszaka… itt töltöttem az éjt?
– Itt.
– Maga is?
– Igen.
– Ah… Nem félt?
– Én?… Mikor revolver van nálam?… Nézze, a maga revolvere…
A sebesültnek mosolyra huzódott az arca:
– Maga fél a revolvertől…
– Dehogy… a fegyver jó barát… Képzelje, egy kutyára rá is lőttem az
éjszaka.
– Farkas! – rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem magáért,
a lányért ijedt meg.
– Dehogy, – kacagott idegesen a lány, egy csuf kutya volt, ugy
elszaladt…