– Iluska! – mondta végre föllélekzéssel.
– Ahhaha! – kacagott a lány s az arca ugy elpirult. – Hát emlékszik a
nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!
– Semmi, – suttogta a fiu s a szeme lágy vizben uszott.
– Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!
– Dóry Bandi vagyok, Bandi…
– Kis beteg Bandika… – suttogta a lány, a homlokára tette a kezét, – meg
ne mozduljon…
A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge.
Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:
– Hát van jóság a világon… Jó lány…
Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta… Már istenüléssel volt tele. Már
minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember volt, aki előtt
még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes élet. Egy igazi élet,
mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy tettekkel… Igazi hitvessel…
gyerekekkel…
Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének jövendője
tükröződött igy előtte… Ah, ez a nagyszerü erőpróba, ez a váratlanul
gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja meghozni az egész
magyar fajnak a méltó jövőt… Európa kulturvilágának, lelki életének
földabroszán…
– Ah… Azért borzasztó volt… ez az éjjeli vihar… – mondta sokára.
– Az.
– Borzalmas… ez a kárpáti vihar…
Megütötte a szivüket a szó. Ujra hallgattak.
Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyuzás tompa döreje kezdődött.
A lány felugrott.
– Hallja! Hallja!… Ezek a mi ágyuink, – sikoltotta. – Ott vannak a
székelyek!…
– Győzünk, – orditotta fel a sebesült s könyökre emelkedett!… – Mi
győzünk, meglásd!… azt a… kutya…
Könnyár öntötte el a szemét.
– Az Uristen… az Uristen megkönyörül a magyarságon.
Elomlott a teste. Hebegett.
– Mit?… mit mond… hadnagy ur… kedves… szivem…
A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak át
idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének gondolatán
vivódott. Nagy erővel összeharapot vasfogai közül rebegte:
– _Krisztus urunk is vérével… vérének hullásával váltotta meg az
emberiséget…_
S a nagy izgalomtól, a nagy erőfeszitéstől elájult.