Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát: az apátok
kutya…
Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan furcsának
tünt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a hős.
Elfeledte a testi baját és valami rendkivül jó érzés töltötte el. Sem az
életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát, csak annak az
érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a hétköznapi
cselekvések szinvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld gyomrából
kirobban a lavina… Hogy megszünt akkor minden önmérséklés, minden
szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta el, hogy az emberek nem
rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy ölni a hazáért…
Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette volna
meg… Vagy egy ódaköltő… aki ilyeneket mond:
Óh más magyar kar menyköve villogott
Attila véres harcai közt. Midőn
A félvilággal szembe szállott
Nemzeteket tapodó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád, a Duna partjain,
Óh _más magyarral_ verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát…
Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel méltó volt
ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze fölgerjedt benne s
meg volt elégedve magával, a pajtásaival, a fajtájával, amelyet mégsem
tett tönkre annyi sok évszázadnak a tespesztő, átformáló, vérkeverő
munkája…
Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta… Le kellett
hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bününk van, – mondta
magában, – nem szeretünk kinlódni, nagyon urak vagyunk, de _valami
rettentően nagy erő van bennünk és még lesz belőlünk valami…_
S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre vágyott…
Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a vére, a fajtája…
Fiut akart maga után itt hagyni, aki boldogabban éljen, mint mi éltünk.
_Aki hasznát lássa a mi halálunknak…_
Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek
szivárogtak az arcára…