Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.
Iszonyu dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy kidobta a
karját.
Eszébe jutott a kis Kovács.
És nagyon boldognak érezte magát.
Látta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán nem
érzett, nem tudott.
5.
Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék. Sehol
felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a teste…
Meg volt sebesülve.
Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy
megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is visszatartotta.
Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata, már nem
is érezte a testét, nem tudta merre nyulnak el a lábai.
Mi történt.
A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a
sebesülésekről viccelt… Milyen furcsa, hogy _minden oly természetes
dolog a világon_. Most itt fekszik, talán halálra itélve… s ezen a két
napon minden olyan magától ment…
Hát hogy? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép a
halálba?… A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék poroszok,
mintha mindig ott állottak volna… Hogy égett egy hadházi lánynak a szép
bociszeme, valakijét siratta, aki elment a debreceniek vonatával. Ő
mosolygott rajta, s ime, annak még most is ott áll a vonata valahol s ő
már itt van az ég alatt… valahol…