– No még négyet.
– Az a baj, hogy Botka messze van. A tulsó szélen van poszton.
Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szijgyártó, Morvai,
Pap.
– No még egyet.
– Mongyon oda mán kend engem, – morogta valaki csendesen az ajtó felől.
Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a tüznél.
– Hát’sz én is itt vagyok, – mondta Schulz, saját magát kinálva.
– Maga nem jöhet, – mondta nyersen a hadnagy, – ki veszi át akkor a
felelősséget… Mert én megyek…
– Igenis… Akkor legjobb lesz a Csürös… Csak hát a Morvai meg Csürös
őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.
– Hamar, hamar.
A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély csendben,
várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a papiron.
– Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s átadja
a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a föld alatt
is.
– Igenis.
– Szedje össze a csoportot.
– Igenis.
Szalutált s elment.
Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi zaj egy
pillanat alatt. Mély hallgatásban maradtak, hallani lehetett a
lélekzeteket. Várakoztak, idegesen.
– No hiszen rendben is vagyunk, – mondta a hadnagy, – hát kis Kovács
fiam, mért van boldogságodra, ha csatába mehetsz?
A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet rezzent,
egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet turó ember nagy nyugalmával
folytatta:
– Az isten megvert, két kézzel, jelentem alássan, tekintetes hadnagy ur.
Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan gyenge voltam, mint
egy másfél esztendős gyerek… De a vált javamra, mert most már
átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és hiszem, hogy minden az
isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge ember vagyok azóta, mert olyan
lettem, mint egy kórószál, de szinben is látszólag, ugy helyre jöttem,
hogy nekem senki sem hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha
én már husz kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön
és mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar pukkanni
és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor és jobb mellem
alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig ugy vagyok, hogy soha
nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de akkor éppen nem bir meg a
lábam, még meg sem tartani. Örökké fel vagyok fuvódva, a gyomromat
nyomja valami, de hálistennek nem fáj… Dacára ennek, ha hozzá fogok az
evéshez, bármikor jól esik mindenféle ennivaló, minden két-három órába
tudnék enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen sulyos
lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot.
Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes zuhogása
hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomoru panaszszava.
– Soká jönnek, – mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.
János bólogatott a tüz előtt s rakta rá a tüzre a nedves ágakat.
A fiatal tanitónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan ártatlanul
és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál vesszővel
vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt földjén.
A kis Kovács folytatta.
– Édes apám hatvankilenc éves ember és több sulyt bir el, mint én;
például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki saroglyán, vinném
én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a hátam roppant fáj, a
gégém, nyakam szét akar pukkanni és a karom feszül, ugy, hogy ez által
sokszor azt mondtam, hogy: én nem viszem. Apám akkor azt mondja, minek
teszem akkor a számba az ennivalót és szüleim mindig pirongattak, hogy
minek mondom: nincsen nekem semmi bajom, eszem, iszom én.
A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.
– Mi az? mi bajod? – mondta.
A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze. János is
abba hagyta a tüz piszkálását.
– Azér mentem én önként katonának, – mondta kis Kovács békésen, – és
hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert _hogyha valakinek van kedve
katonának lenni, nekem van!_
Megjött Schulz az emberekkel.
Bepréselték magukat a kunyhóba.
– Fiuk, – mondta a hadnagy s felállott. – Öt embert kértem a
szakaszvezető urtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: Öt magyar
van köztünk!… Én még nem ismerlek benneteket. Vagytok ti olyan emberek
mind az öten, amilyen nekem kell?
– Igenis, – mondta mind az öt.
– Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló került. Itt a
tanitó kisasszony mindent tud… Valami negyven kozák egy ágyut visz fel
arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket szét kell lőni, az ágyut
le kell szerelni, mielőtt egyet lőhetnének… Hát ez nincs benne a
napiparancsba. Ezt meg kell csinálnunk.
Csönd.
– No. Vállalkoztok?
Nem szól senki.
– No.
– Tudni kék azt, hogy merre vannak! – mondja az egyik.
– Setét van, csak legalább világos vóna, – igy dünnyögi a másik.
A hadnagynak eláll szeme-szája.
– Hát ez a hazafiság? – kiált fel. – Azt hittem, hogy két kézzel kaptok
rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső feladat jut
részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem azért, hogy védjük
a haza szent határait… No… Hát jöttök?
– Hát legalább hagy verradjon meg… Nem lát most a bagoly se…
A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.
– Vigyázz! – orditotta, – az apátok kutya istenit, amék még egy szót
szól, itt rögtön főbe lövöm.
Az öt ember ugy állott, mint a feszület.
A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét. Ércesen,
csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy a háta mögött
kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a szitok, maga se
tudta, honnan dől…
– Hátra arc!… Előre indulj!…
Az öt legény egymás után kiállott a kunhyó elibe.
– Majd megtanitalak én… Kutyák… – morogta a hadnagy s felcsavarta magára
a köpönyegét… – Nem vagytok a zsidónál béresek, hogy itt nekem
okoskodjatok!
– Sorakkozz!
A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.
– Pihenj.
Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a teendőket.
Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az arcokról. A marcona
szakaszvezető, s a lágyképü kutyamosó egyformán figyeltek minden
moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a kipirult arcu, lelkes szemü kis
szűzlány…
Félfüllel meghallotta, ahogy kivülről valamelyiknek a dörmögő hangja
behallatszott.
– A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán magyarul!…
Pár perc mulva elindul a hét magyar s a lány lefelé a sikos hegyoldalon.
A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény kezdett volna
az esőfelhőkön át világitani. Odafordult a lányhoz.
– Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.
– Végh Ilus, – és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át is. A kis
keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon egymás kezét, most
másodszor.
– A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska…
Ahogy tovább mentek, meg-meg suttogott a lombos, erdős hegyoldal, mintha
szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat, folyton sustorgott az ágak
közt, hogy:
– Iluska… Iluska… Iluska…
A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.
Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a térképen a
helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el…
– Itt vagyunk… Csak fel kell menni… – mondta végre több órai nehéz menés
után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében…
A hadnagy összegyüjtötte az embereket.
– Pihenj…
Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy bokáig
csattangoltak benne.
Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés világosságán
a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és topogott, jött-ment.
– Kis Kovács, fiam, – mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt
megpihentesse az embereit. – Mondd el hát, hogy mért van neked
boldogságodra, hogy csatába juss!
– Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után is hogy
elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállok és össze fővök,
ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság után, meg az
ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj a hátam és a
lábam zsibog.
– Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.
– Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen egy hét
óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész kötésig mindeg
nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és kénytelen vagyok felkelni
és mikor más édesdeden alszik, én csak ide-oda járkálgatok az udvaron,
mert sajnálom, hogy a házban mások se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát,
vagy kettőt ha szunnyadok, osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem
és jönnöm mennem kell. Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó
meleg szállásomon és itt a hidegben nem tudok megizzadni, az a bajom.
– Bolond vagy te, mennyit nem karatyolsz, s azt mégse hallom, mér van
boldogságodra, hogy csatába menj!
– Istenre bizom magamat vitéz fő hadnagy uram. Legyen szives megtudni,
hogy mindent a jó Isten kormányoz az ő mennyei bölcsességével. És kérem
alássan az Isten akarata ellen nem szabad rugódozni s ezzel a hibával
engem megvert, vagy megáldott, mégse hallom, de mert ezelőtt nagyon
nagyravágyó voltam és sokat hangoztattam, hogy több kell ész, mint erő,
régen nagyon erős voltam _és még sem elégedtem meg_, sokszor még a jó
Istent is káromoltam, most pedig gyenge vagyok és _mégis boldognak
érezem magam_… Azér, hadnagy ur… ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá
tudott tenni engem a jó Isten, kiváncsi vagyok, kérem alássan, hogy a
legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában _milyen boldogsággal tud
még engem áldani…_
Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.
A hadnagy szólt.
– Elrakni az elemózsiát.
Később azt mondta:
– Felállani… Csürös…
Egyik legény előállott.
– Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz valamit,
visszafordulsz, s hirt hozol.
Lappangva, szétoszolva, kuszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra. Olyan
óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.
A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.
– Akar egy revolvert? – kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.
– Nem, köszönöm, – mondta a lány s nevetett. Már igy közelről egész jól
lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei sötét tüzét…
– Csak nem fél tőle?
– De igen.
– Akkor minek jön velünk? Maradjon lent…
– Azt már nem.
Kuncogva nevetett.
– Ne nevessen, mert elfárad.
– Ó nem, turista vagyok…
S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsu kis alakját s egy
pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit akarnak, a lányra
gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a nőre… Ugy szerette ezt a
kis lányt, aki naivul csak elszaladt, feljött hozzá a katonához, a
kunyhóba, üldözve, bukdácsolva, árokban hemperegve, átázva, fázva s most
a nehéz éjszakában itt gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a
kemény katonák… Számtalanszor nyujtotta oda neki az uton a karját, a
kezét, hogy felsegitse, felemelje… s mindig azzal a vidám és könnyed és
természetes nevető arcocskával találkozott a szeme…
Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz… A mult éjjel az első
osztályu kupéban, – most felfelé gyalog a hegyoldalon…
Ebben a pillanatban rettenetes mennydörgés csattant fel, borzasztóbban,
mint az égzengés, felettük.
Ágyu dördült a közvetlen közelükben.
Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték, hogy itt
egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.
Ez tünődött s a hegy csucsának magasságát méregette.
Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.
Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg
sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.
Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában voltak az
ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.
Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott, háromnak
megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba támadják.
Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók, amint beérik
az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy ők, akik nyilván
hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.
Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre kiküldött
katona.
– Nincsenek fenn a csucson. Hamarább szereltek le, mondta s megmutatta a
helyet, hol vannak. Alig huszra becsülte a számukat.
Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz méteres
távolságban kusztak előre, hogy még egy követ se rugjanak le, oly
óvatosan.
– Maga feküdjön le itt a kövek közt, – suttogta a hadnagy a lánynak.
– Nem.
– Muszály.
– Könyörgöm… hagyjon magával…
A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca kivörösödött
s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.
– Veszély éri…
– Nem…
– Ránk is bajt hoz…
– De nem…
– Jó, – dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány gondját, csak
magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte, számolta…
Egyszer csak meglátták az oroszokat.
Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s valami sulyos
tárgyat cipeltek az ágyu felé.
Teljesen gyanutlanok voltak.
Körülnézett, csöndre intette az embereket.
Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a csata, a
roham izgalmát, amire készültek.
Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy bőrsüveg
volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt rendelkezett
köztük, talán az is ugyanigy a maga szakálára dolgozott.
[Illustration]
Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.
A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.
A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték fegyvereiket és
lőttek. Valami husz fegyver csattanása ropogott sorra.
Megdermedve maradtak ott.
Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt. Szanaszét
fordulva ropogtatták el a töltényeiket.
Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos volt.
Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba röpködnek a
golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának kárt tenni az
emberben. Mintha védőlepel boritaná mindnyájunkat. Vidáman nézett körül
az emberein, ha az okosság vissza nem tartja, szinte kedve lett volna
felállani s cigarettára gyujtani.
Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a szeme, a
kis Kovács feküdt ott.
– Csitt, – sziszegte rá.
Az még egy követ mozditott meg.
Iszonyu dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a villát.
A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.
– No… mi van veled…
A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle. Halott
volt. A feje bubján ment be a golyó s végig a testén.
Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá, akkor
elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére, mintha nem
mindegy volna a tágas hegyoldalon.
Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt szemmel
nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a földre, elájult.
A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s lőtt.
Egy pillanat mulva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán gyorsan mind a
ketten még négy-négy lövést adtak le.
Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok. Irtóztató
zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az ágyu, egy
irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.
Most hátulról, a tulsó oldalról indultak meg a lövések, a másik három is
helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik visszarohantak,
most megint idevetették magukat.
Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, az messze
felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.
Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.
– Hujrá, – orditotta valahol valaki s egy perc mulva ott voltak fenn az
ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfele kacsázva szaladt
valamelyik.
Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal, kaszáljon,
ahogy a minap mesélték egy pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést…
Akkorára beledöfte valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált
ki a zsebéből.
Ki akarta huzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen, mintha
vajba döfött volna.
Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta… Eszébe villantak
a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat egy-két magyar
honvéddel…
Megállott, a szuronyos puskáját lehuzta a nagy test s ő várta, hogy mind
kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt, az oroszok
csapata.
Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását látta.
Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.