3.
A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.
Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló
lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal
és hervadt virágokkal rakott zászlaját…
– Szervusz.
– Szervusz.
– Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancsnokát…
– Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a
parancsnokság… Különben már nem a vasutbiztositó osztag rendelkezik… Ott
a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felülről jövő
ezred parancsnoksága…
A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.
A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot, amelyből alig
két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.
A magtár, a rendes kőből épitett alapzaton, barnára festett
deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szük ketrecében, egy szakállas
vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel.
Idegesen, mint a sok dolgu emberek.
– Was?
– Andreas von Dóry… ich melde gehorsamst…
– Ja so…
Egy óra mulva indulni kell tábori őrségre a vasutbiztositó század
negyedik szakaszával.
Az osztag vezetője egy piros képü, kedves öreg főhadnagy, galambősz
hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a
legutolsó közbaka.
Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege
ostromolta.
Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke
szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre
átragadt mindenkire, akivel beszélt.
– Nahát éppen jókor jöttél fiam, – szólt teljes kedélyességgel, – az
ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van
ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most
jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó
Istenre bizom, vagy csudát tesz, vagy magam megyek… Ugyis itt van már az
őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom…
A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a kurta
bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott öreg
professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem muszály
szolgálni Direktor ur!“ „Nem muszály?… De hisz épen akarok!“ igazán Bem
apó, csak egy kicsit kövérebb.
– Hát főhadnagy ur, nincs baj?
– Baj?… Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt
lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam… Már pedig, _mig az én
közérzésem jó, addig nyugodtan alhat Magyarország_.
Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s
elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.
– Szervusz, – köszöntötték sorra s kiváncsian nézték meg, ő volt a
legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik
már a csuzukat ápolgatták a vasut mellett. Olyan kedélyesek voltak és
oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és
ellenségnek hire-hamva se volna.
– Mért menekültek a népek… – kérdezte Bandi, – s csodálkozva gondolt a
reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta, mint egy
pillanatnyi villámcsapás…
– Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a telefont… A
dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztitani az utat, erre ez az
állat kiüritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat…
– Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az utról és
visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy
visszarendeljék a népet…
Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd karonfogta
Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.
– Ostobaságok mindig voltak, – mondta nyugodtan, – mért ne legyen a
háboruban.
Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán lógott
a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az egész háborut.
– Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.
Nagyot ásitott.
– Majd meglátod az ágyat… Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy
vadászni?… Háboruba nem lehet vetett ágy…
A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy
vallatást tartott.
– Jól néznek ki az öreg _népkefélők_ a nagy szakállukkal, – mondta a
munkácsi ügyvéd.
Bandi szalutált s jelentkezett.
– Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod… Szidom őket, mint a
bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi
bajoknak… Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi… Azzal fenyegetnek,
hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor
csak ennivaló legyen! _Mert_ _puskatussal is lehet verekedni: de éhes
gyomorral nem lehet verekedni!_
Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön“, akik nyugodtan, öregesen
állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert
ölni, emberre vadászni indulnak… Szigoru szemmel nézte meg sorra az
embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég
elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön…
Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltünt előtte az a gondolat,
hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet… A
negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot… Hogy fognak
ezek harcolni!
Valamit kellene majd azután csinálni… A háboru tanulságait csakugyan le
kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget… Valóban sportot,
vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az embereknek. S törvényben kell
megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravurosan van megcsinálva, akkor nem
büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó…
Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán
elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van az
élet különböző stilusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon
elkiáltotta magát:
– Szakasz igazodj!…
Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg kell
csinálnia.
[Illustration]
4.
Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is
álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már
itt látja a haza határbércein…
Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon.
Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak
folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csucsait.
Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit
csak a természetben érez az ember.
Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hüvös őszi szél, a fákról
peregtek a levelek.
Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta félszerben,
az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.
Néha feltünt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan,
mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi
magyar ugy állott negyedórákig a szép kup csucsán, olyan jól
odapászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.
A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás szinek
boritották, lebegték körül a hegygerinceket.
– János.
– Tessék parancsolni, hadnagy ur.
– Mit fogunk enni?
– Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a
husporciót…
Nézte a soványképü nyirségi embert, aki tisztiszolgájának ajánlkozott s
most szivesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy
még nézni is sok volt.
– Mióta vagy itt, János?
– Én instállom? Ógusztus négy óta.
– Otthon nem voltál azóta?
– Dehogy vótam.
– Van családod?
– Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég vót az
asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.
– Van főded?
– Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.
– Hát házad?
– Nincsen nekem asse.
– Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson!
– Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.
– Hát akkor János, mibül élsz?
– A két kezembül. Dógozok.
Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék.
Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy
bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent
földére… S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fordulnak?…
Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani,
forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány
kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta
s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben
csusszék…
Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan
kidolgozott, hogy ötvennek bizvást elmehetne. Szerette volna tudni, hogy
mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a
tisztje mellett ő maga is falatoz…
Egyszer csak megszólalt:
– Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen.
Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja… Sokszor igazán ugy nézünk
egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek?… Á, nem
adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész
mindenségér, országostul, mindenestül.
– Hisz ez is a mi országunk, János.
– Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a nyelvét
se értem, aki itt lakik… Azér jobb, hogy ha mán háboru van, inkább itt
legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a fü
kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra
mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák.
Lehetne ujra vetni… Az egy halál ugyis megleli az embert, akárhun,
legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc… Milyen
ócsó itt még a marha is, százhusz koronáér vettek a mult héten is egy
marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi
hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra.
Élősuly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a
gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.
– Neked van marhád, János?
– Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár
malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni
neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi
rész az aratásbul, csak éppen a buza… De csak azt tudnám legalább, hogy
megkapja i má a felesigem a háboru pénzt, amit az ember vériér fizetnek,
még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegyódalakon,
nem is kell annál egyéb, én ugyan sose törném magam azér, hogy csatába
vigyenek, mint a Kis Kovács… nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem
kell a halált keresni, megleli az ugyis az embert.
– Ki az a Kis Kovács?
– Itt van mivélünk a szakaszba.
– S aztán az szeretne már csatába lenni?
– Igen.
– Beszél az csak!
– Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni üket,
osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd
nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér nem olyan
a…
A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan huzódnak arra
lefelé, délre, a magyar föld felé… Jó volt ott feküdni a földön, a puha
füvesen, s tépegetni kézzel a füszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak
föt benne mikor még olyan jó kis fiu volt s annyit játszott a homokban
és a földön, közel a föld szent testéhez…
Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől.
Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők már
felülről jönnek, a lengyel vizek felől.
Csunya éjszaka igérkezett.
– Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.
A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasuti
kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.
Borzasztó és unalmas egy tenger hosszu éjszakát zuhogó meg-meg
csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a
birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót,
lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csoportokba
bujtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság.
Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem
várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.
Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta
az őrszemeit a csuszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél sem volt.
– Ez a Kis Kovács-e, – szólt János.
Vékony, magas, fiatal legény arcába világitott a kis elektromos
lámpával.
Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világitotta volna meg. Egy
sápadt, félig csukott szemü hulla állott előtte s szalutált.
– Fázol?
– Nem.
– Át vagy ázva?
– Igen.
– Gyere velem.
A kunyhóhoz vezette.
Behuzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották a
tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne
tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne, és
ágy, mindez a a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon
összeszedett puha, friss füből.
– Üljetek le.
Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent lomhán
ültek; János lassu, de eredményes szuszogással tüzet rakott.
Mikor annak meggyult a szalmája, a hadnagy eloltotta villanylámpáját;
kimélni kell.
A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza vetette.
– Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?
– Kovács Imre vagyok, jelentem alássam, porcsalmai lakos, Szatmár megye.
– Hát mért kivánkozol te a háboruba?
– A boldogságomért.
– Hát boldogság a háboru?
– Hosszu vón azt elmondani, tekintetes hadnagy urnak alássan jelentem.
Az ugy kezdődött, hogy junius 28-án hirtelen nagy betegségbe estem, a
forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt mondtam, nincs bajom, de
egész éccaka önkivületi állapotban voltam, az orvos azt mondta,
agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem aludtam, de közbe három
nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a halott… Ennyi dolog után az isten
megadta az eszemet és imádkozni akartam, de nem tudtam. Édes anyám
tanitott, mint egy kis gyereket… de mikor a jó isten megadta, hogy
menjek, menni se tudtam, ugy kellett tanulni a lépést járón… Azon a
napon ölték meg a mi dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét,
hogy én beteg lettem. Azon a napon ütött ki a háboru, mikor én az isten
ege alá ujra kiléptem…
Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kivülről.
Felugrottak mind a hárman.
Kiléptek a zuhogó esőbe.
– Segitség!…
– Beleesett az árokba… – suttogta János.
– Hamar érte… – rendelkezett a hadnagy.
Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva fegyver
kattant nem messze s nagy csattanással dördült.
A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.
Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattant rá.
– Ki volt az?
– Kis Kovács, – suttogta János, aki még csak most emelte fel a
fegyverét.
Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak egy emberi
hangot, valami jajgatást.
Aztán elmult minden nesz.
– Segitsééég! – hallatszott ujra a női hang még mélyebbről.
– Lent van az árokban, – mondta ujra komolyan János.
– Felhozni!…
– Tessék itt maradni, majd én értek megyek, – s eltünt.
Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.
– Megszökött, – mondta, – pedig trafáltam. Mély sötétség volt s az eső
zugott, semmi más nesz nem hallatszott.
– Maradj, – parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a legény utána
eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya. Őt magát is
elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a fogát
összeszoritva, ugrásra készen.
A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.
– Hahó…
– Segitség.
– Eredj, segits neki…
Ő maga ott maradt fenn a csucson s erőltette a szemét, de mit sem
látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.
Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a
markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.
Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne az összes
érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit
felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy tövén.
Kinos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna?… De mi volt a
női hang… Vagy valami szerelmi dráma… Itt a Verhovinán?…
Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a kunyhóba
bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva, elfult mellel
csak összecsuklott. Nem birt lábon állani. Lefektették a széna-ágyra, s
a hadnagy megpróbálta összeszedni minden tudományát, hogy kell életre
kelteni egy ájultat.
János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.
– No kérem, már elég, – nevetett egyszerre a lány, s fájósan kihuzta a
karját a hadnagy kemény kezéből.
– Már egészen meggyógyultam – s nevetett.
– Akkor tessék beszélni, – mondta a hadnagy ridegen.
Erre a hangra a nő elhallgatott. Ujra összerázkodott és fagyosan
összekuporodott.
– Az istenért hadnagy ur, – mondta suttogva. – Itt vannak az oroszok, –
és szinte sikoltott.
– Ah!
– Én a tanitónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta figyelem. Az
istenért, még lehet valamit csinálni…
Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta.
– Beszéljen, beszéljen.
János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott belőle.
Teljesen szét volt ázva.
– Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket… Már én régen
figyelem… Az éjszaka érkeztek meg… Harminc-negyven ember jött egy
ágyuval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc felé mennek
vele.
– Egy ágyu?
– Egy.
– El tud engem arra felé vezetni?
– El.
– És ha én most főbe lövöm, mint kémet? Aki ravasz mesével félre akar
vezetni?
A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehuzta a kendőt, a nagy fekete
kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét szemü arc
fehérlett ki.
– Engem? Főbe tetszik lőni?
– Ha csak nem bizonyit…
A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a
világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig birt hang
jönni ki.
– Hát mivel… hogy bizonyitsam… Már az elébb majd lelőttek… Valamelyik
utánam lesett…
Az arcába annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos
igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés…
– Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék valaha a
faluba, isten ments… Hiszen meghalok…
– Mért nem menekült el idejében?
– A főszolgabiró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát… Nincs
semmi baj…
El kezdett sirni.
A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bizott, már tüzbe ment
volna érte… Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy kis madár…
– No jó, kedves kisasszony, – szólt gyöngéden, – nekem kötelességem
meggyőződni az igazságról… Hát mondjon el mindent…
– Én mindent tudok… Az oroszok csak holnap fognak megérkezni… Az egész
ágyucsel csak arra való, hogy megijeszszék a magyarokat… Fel akarják
vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a csapataik nagyobb
része, mert arra számitanak, hogy az a katonaság, amelyik itt van az
állomásnál, a háboru eleje óta, még nem hallott ágyuszót s meg fog futni
ugy, hogy kapnak egy pár napi nyugvást!…
– Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan?
– Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve, terrorizálva,
de hozzám jártak suttogni.
A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan szeme volt,
a csillagok tiszta fénye tükrözött benne.
– János! – szólt a legényéhez, – hivd ide Schulz szakaszvezetőt.
János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált s
elment.
– Hogy lehet azokat megközeliteni, kisasszony?
– Bizony nem könnyü az ut, mert setét van és esik.
– No jó, de hogy találunk rájuk.
– Majd én elvezetem.
– Maga?
– Igen.
A hadnagy összevonta a szemöldökét.
– Kibirja?
– Kérem én turista vagyok… Nézze itt a havasi gyopár…
Nevetett. Gyönyörü fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a lány a
gavallérját.
– Ez nem tréfa, kisasszony… Itt életről-halálról van szó.
– Nem kérem… Itt a _hazáról_ van szó…
A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyujtotta a kezét.
A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.
Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.
– Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, – mondta a hadnagy
könnyedén. – Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést! Majd
megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj… Az már rendbe van, hogy
elmegyünk… Még csak egy valami nincs rendbe.
– És pedig?
– Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat!…
A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a gyerek, aki
jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.
– Itt a térkép, most mutassa meg a helyet.
Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü katonai térképet.
Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett tüzelt
s a hajszálaik egymás bőrét keresték.
Schulz szakaszvezető lépett be.
– Öt emberre van szükség.
A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.
– Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt átmadni… Kik legyenek
azok?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma láttam,
A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy szégyent
vall be.
– Ma reggel érkeztem Budapestről.
A lány szeme nagyot lobbant.
– Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk… Itt van a Kis Kovács, – mondta
Shulz, – ez egy.