A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld
maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is
van. De az egész világon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem
akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot
hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova kesergő vonat szük félfülkéjében,
összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu,
mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste
párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc fölrémlene, amely
valaha is belenézett… Ugy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró
tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek…
– Mi ez az állomás?
– Hajduhadház…
Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a
világosan bekötött fejjel, fehér bluzban, setét szoknyában olyan
kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A
legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a
vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki ezek,
az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sirnak, nem
jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.
Nem sirnak… érezte meg a lelkek áramlását.
Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a
háboru kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon
békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön…
Kis, félrecsapott könnyü süvegével, lógó fekete török bajszával, inas
lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orru csizmában áll a hajdu
gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett
szókkal, puha siró, tétova asszony atyafiát…
– Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni… Akkor
van annak jókedve… Még szivesen megy a hajja… Én is mennék, tán én nem
mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba…
Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle
tüzel…
Ah, az itt, az, _a szabadság harca_ harc az emberi lélek szabadságaért,
az folyik itt…
Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől
tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az
égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely
mindent átfog és megráz, ami él… Közeledik a harcok határa, közelednek a
kárpáti mezők, a messze felnyuló sikságon egyre közelebbről érzik a
messze veszedelmek izzását s ez átfőzi, átperzseli a lelkeket…