Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háboru lelkére. Katona
volt s tudta hogy bármely percben behivhatják, de minden napnak örült,
amelyet még békességben otthon tölthet el… A háboru, a harctér csak
éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte
nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább
fenékig üriti az élet vidám kelyhét…
Most egyszerre elfogta valami belső remegés… Az idegeivel kezdte
megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háboru tovagyürüző s
vaktában leadott vészjeleit…
Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg
ujra felriadt.
Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a
lelke mélyén.
Munkácson azt az utasitást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal föl
megy Volócra, a vasutbiztositó osztaghoz s ott jelentkezik
szolgálattételre.
Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban. Szolyván tul
ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az
ablakon.
Kitágitotta a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a bomba, ugy
hatott rá a természet szépsége.
Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld mult éjszakai
megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek
tündöklő reggele.
Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a
felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze… Rozsda és
lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők
között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka
fák; gyönyörü, gyönyörü, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint
egy ékszer… A szép országut lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut,
merész kanyarulattal; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete
csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban. Fehér gubás
asszonyok huzzák össze magukat s odább megdöbbentő… katona!… egy öreg
népfelkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját…
A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy kiáradt
ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőtt, tompa, vaskő vörhenyesek,
nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap fényességén… Lent csaknem
összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fürész berregése már is
sikit a kora reggelen…
Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csucsai arra
nyugatra rakva, tömve a csodák minden szineivel.
Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szinekben égő reggeli
lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép…
Kisded nyirfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes
arany fátyolán.
Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon
s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.
Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva,
mint egy csodanyáj, s most mind kiváncsian emeli aranyszemérmes szép
fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó
vonat felé.
_Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen._