2.
Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal igazitotta be
tegnap… Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a ujjainak nem jutott
eszébe, hogy felhuzza.
Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz katonákat
látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas,
vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes
gombu s nagyobbrészt vászonnal behuzott sisakokban. Csakugy lötyög
rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester,
a rövid nyakán szétizzadt gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy
fityegnek rajta, zsiros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan
mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be
Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem
különb, mint az ő falusi élete… s tótul povedálnak és pattogva
szidogatják a pánszlávokat… No lám, ezek is szláv nyelven beszélnek… A
fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész
kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni… Oroszt
verni…
Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.
Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassu döcögéssel. Az egész élet
áll, vár. A háboru szineivel tele.
Debrecenben egy egész zászlóaljat készitenek be menetre. Virágosak,
hetykék, pattogók.
– Hát fél-e öregem? – kiált hetvenkedő nyakasan egy kis tartalékos
hadnagy s az őrmesternek a vállára csap.
– Félni?… Nem vagyok én gyerek, – szól amaz egyszerü komolyan.
– No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény ne
legyék, aki fél…
Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, – gondolta magában s a
másik oldalon egy szomoru kis transzporton akad meg a szeme.
Harctériek. A szij sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az állukat
kiverte a torz fiatal szakáll. Gyüröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk
belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kerimülten,
egész apatiával.
– Mindjárt jön a őrmester ur, – szól egy nagy szakállu rőtt zsidó, akit
a jó szive futkároztat a dolgukban.
Sokára, vontatottan szól rá egy.
– Miféle őrmester?
– A… rendőr…
Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad kimenniök a
perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett
bakkancs.
Jön a őrmester. Friss, dagadó arcu, holdas foltos, egészségtől ragyogó
feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakitó arany zsinóros
nyakból.
– Ki a transport vezetője?
– Én.
– Mikor jöttek el a csatából?
– Szeptember 8.
– Mehetnek.
A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is,
szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál… Ez szép tőle…
_Ez a haza fizetése…_
A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a cukkok.
– Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiu!…
– Hun szoktatok állni…