Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.
Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen,
eldobni való.
Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt sehol, de
csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján…
Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszu fénycsikokkal
villózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gazdag és aggódva
figyelő Alföld felett.
A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a
felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt
a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a
mozdulatlanná dermedt vizek felszine simán folyt a messzeség éjszakai
határtalanságán át… A magyar föld némán figyelt valahová távolra, s a
vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy
száguldó égő kard suhant át rajta…
Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyott
szivott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult
szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi
legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, süvöltő zuhogása…
Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai viharok a
vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasuti
töltés peremén…
Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek… Hogy
uszott itt valaha, valamely csodálatos ősállat, félig hal, félig madár,
kurta szárnyaival s hosszu farkával verte a hideg vizet s éles és
sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába… mint most a
vonat… S évek tizezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a
legvégső atomja is… hol lesznek a gondosan fenntartott vasuti töltések,
a lefektetett kettős sinpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik
anyaga… Majd ha az örök hó és jég áradata fog itt dermedni és mi csak
élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel
ime, a jövőre figyel, mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és
szeretni s annak sorsán tünődik éjjeli abrakolás alatt…
Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő rohanásának e pár
órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmult volna,
elenyészett volna, mintha most valami ujjászületés eszméletlen perceiben
élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.
Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen ugy
jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar
ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis
szinébe s magot vet belé…
Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és megdöbbentő
csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen
éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő
csöndben nyugodott volna…
– Ficánkoló kis csik voltam, – mondta magában, – de most majd meghalok…
Legalább jól éltem… Ennyi az élet… Felfalni amit lehet, kacagni,
amennyit lehet… élvezni, amit lehet… Aztán jön egy srapnell…
Éltem, elmultam, slussz.
Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad, tegye be az
ajtót.
Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az
anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek… Az
életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő karika… Ha
szétpattan, vége.
Azért megdöbbentő, hogy az ember elmulik s a föld itt marad és a föld
más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi
faj kipusztul…