Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először
eszébe. A szép pesti urilány… Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a
Gambrinusban… Vajjon fognak-e többet?… A rézfuvók harsogása alatt
megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:
– Mara… Teszek egy propoziciót…
– Nos?
– Jöjjön el velem valahová.
– Ugyan.
– Eljön?
– Most?
– Most.
– Rögtön?
– Igen.
– S hová?…
– Nem találja ki, Mara?… Hová?…
– Orfeumba?
– Nem.
– Télikert?
– Ó nem…
– A Belvárosiba?
– Egyáltalán nem.
– Akkor nem fogom kitalálni.
– Ah…
– Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…
A banda a Wacht am Rheint fujta. Egy veres nyaku öreg német bele
énekelt:
„Mein Vaterland, magst ruhig sein…“
– Nahát mondja már… – kacérkodott a lány.
S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.
– Jöjjön el velem Bárczyhoz.
– Hova?!
– Na… Jöjjön el kérem…
– Jaj, de mulatságos!… Nahát…
A nagy barna lány ugy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek
kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros ajkai között,
mintha annyira dusan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s ugy tele
van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha
cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, ugy csillogott
a lány arca, édes pufók arca, amely egész könnyen rizsporozva volt, s a
pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly
csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka… az a fehér, gömbölyü,
sugár nyaka… s mindig nevető és mindig biggyedt ajka…
És ő könyörögve sürgette.
– Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert háboru
van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik… Ki tudja,
nem hivnak-e be holnap…
A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott… Elnézett
messze, a boltives plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai
dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak… Mind tele
volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás férfiakkal s fehér és
szines nőkkel, mint virágokkal… Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind
szépek… De nem felelt…
A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést
mondott az olasz viszonyra… belefogott Románia magatartásának
taglalásába… A mama ült, mint egy jól nevelt mama, hallgatva s
igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy mennyire nem
érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól hangos és idegen
himnuszba fürdő heyiségben…
Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé
paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom kart…
– Nézze, én azt nem helyeslem… – szólt a lány nyugodtan, okosan. – Ha
maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy… De Istenem, mi nem vagyunk
még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a
harctérre, tudja isten milyen kalandokat fog átélni… A férfiak
egyáltalán olyan megbizhatatlanok… Nem igaz?
– Szóval, nem akarja.
– No nézze, ne legyen gyerek… Isten tudja, hogy mi lesz még velünk…