Édes szülém,
irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan faluból, hogy még a
jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se határa, se
keritése, se tyukja. Sokszor ugy nézünk egymásra, hogy igy is meg lehet
élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak a nagy csaták, nem
arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy tagot, a mi kis falunk
határát, ezért az egész mindenségér, országostól, kunyhóstól.
Hát ne busuljanak édes szülém, hogy ilyen messzire elvitték a fiukat,
igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az embert, oszt
azután ugyis mindegy; hát legalább az nyugosztolja meg a szegény magyar
katonát, hogy az otthon lévő vagyonkát legalább nem éri kár.
Csak maguk ne busuljanak, édes szülém, a főhadnagy ur ma is kiadta a
parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hizik, stráfot kap,
de kemény büntetést. Mink osztán eszünk is, de hiszem is, hogy csak egy
hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek én magamra, hanem mind
a tizenhetet visszaszerezem, amit a mult hetekben az nagy marsokba
leadtam. Itt százhusz koronáért mindenkor lehet venni egy száznyolcvan
kilós marhát, de azt a bajtársamnak irták, hogy a váci vásáron élősulyba
három-négy koronát fizetnek egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja
az a jóisten, hogy ott is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak
csak az a jó, hogyha a bornyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig
is lát, csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen mezőn egy
boglya széna nincsen már, mind felették a katonalovak, kit a kozákság,
kit a huszárság, mer a szegény lónak is élni kell.
Azér maguk ne busuljanak, mig takarmány van; csak azon gondolkodok
sokat, hogy vajjon a Jani sógor a gyenge derekával meggyőzi-é a sok
marhát otthun. Aj, édes szülém, ha én aztat tudnám, hogy maguknak
nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a sok sanyargatásnak, ami
itt van velünk, de nem kapok maguktól levelet, én mindig irok, mikor
csak lehet, de maguktól egy betü nem sok, annyi se jött augusztus 17.
óta az én szivem vigasztalására.
Azér mégse busuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is megteszik a
magukét, ahogy lehet, se jószágba, se a kukoricába, se a disznóba, se a
gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a két szemük világára,
édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer ebbül a nehéz sorsbul,
tiszta szivvel ölelhessem meg a két gyereket, meg örüljek annak, ami
csak van, mármint a vagyonbélinek, meg magának jó szülém, meg neked is
kedves jó szeretett egy feleségem, sirok bizony sokszor, mikor senkise
látja, most se birja ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a
papiroson.
De azér maguk csak ne busuljanak édes szülém, jó az isten a magasságos
egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se görbült meg, ezután
is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a nagy töredelmes földön
kujtorog a többivel. Azér nem baj a, ugy kell annak lenni, mer ha máskép
vóna, nem igy vóna, osztán ha rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna
csak a mult héten, mikor szeredán éccaka tizenegy órakor csak elkezdett
lüni a muszka negyven ágyuval, osztán megszakadt az emberekbe a
gatyamadzag, osztán uccu világ, ugy meggyalogoltunk, hogy virradóra
annyira vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni.
Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit, azt
is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyuja, de ha a
magyar baka megsturmolja, hát ugy nyútogassa a kezét, hogy az ember
mingyán krajcárt szeretne nyomni a markába. Egy cimbora, bizonyos Kis
Kovács, nagyon mókás gyerek, e mán ha sturm vót, csak integetett nekik a
pipája szárával, hogy gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé
dugja a muszkának. Szeretnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba
nem vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát parancsba
van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha összemegyünk, ugy
megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Ugy bele is jöttem mán, hogy
még álmomban is csak ölöm, vágom üket, magam is csudálkozom, hogy egyéb
bajom nem lött eddig, csakhogy megtaposott a ló.
Ne busuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan becsülete az
idegenbe, hogy még a polyák is magyarul kiáltja hogy, hapták. A
tiszturak meg ugy vigyáznak ránk, mint az édes gyermekükre,
tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is őket, a mult éccaka
is a magam köpönyegét is ráteritettem az egyikre, mert fázott szegény,
nem is csuda, erősen fogas idő vót.
De nem is busulok én, hogyha vége lesz a háborunak, mindjárt megfordul
az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a jogot is. Mert
hiszen ugyi szülém, a szegény ember gyereke éppen olyan jó most az
ország sok ellenségét pusztitani, mint akár a grófok, meg az ügyvéd
urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz a szavazatja, hogy maga
szája ize szerint intézze az ország dógát. Hallottam is én mán a
tiszturaktól egy-két szót, csakhogy nagy idő van most, nem lehet
megirni, hogy hogy ejtődött, mer parancsba van, hogy csak a tábori posta
számát szabad megirni, de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs,
ahun azt hallottam. No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi
kegyes Atyánk.
Nem is busulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák, milyen
szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt gondolná, hogy
üstfoltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis csak én vagyok a te jó
apád édes gyerekem. Vani jó csizmád, mert mán itt vannak a téli hidegek,
vigyázz rájuk szeretett jó Erzsim, édes feleségem, hogy egésségbe
lássalak mindnyájatokat, ha eccer hazakerülök. Nem tudom, meddig tart,
errefelé azt beszélik, hogy eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy
tovább is, hacsak a francia meg nem adja magát, mer akkor a német is
nagyobb erővel jön nekünk segiteni. Még derék egy nemzet a német sógor,
én soha nem tudom mit szidtuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De
igaz, hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bárcsak azt tudnám,
hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!
De mán nem irok többet, mert nincsen több papirosom, pedig ami papir van
a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráirnám az én sok panaszomat. A
multkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik megmondani a jelszót;
hogy visszagyüttünk, majd lelőttek a polyákjaink, ilyenek esnek itt.
No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod? Mán azt hiszem, még a kis
Erzsusét is, ugyi? Jaj istenem, hogy még tréfálni van kedve az embernek,
de nem is hinnék édes szülém, hogy soha annyit nem nevettünk, mint
amióta ennyien, férfiemberek együtt sanyarogunk. Különösen az a bizonyos
Kis Kovács, akit emlitettem, az annyi bolondot csinált, hogy még a
svaromléniába is hemperegtünk a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy
hete reggeli csatán keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a
nyaka csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.
Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes
szülőanyám, tegyenek egy kis virágot a szegény apám sirjára Halottakkor
én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes kedves
gyöngyvirágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A jószágra
ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék, meg a többi, az
én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne mán magyar polgár. De
jó a jóisten. Éljen a magyar.
_(1914. okt. 30.)_