1.
A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma este még
magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi
vadonatuj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen vonat egyik első
osztályu félfülkéjébe.
– Na itt eltanyázunk Munkácsig, – mondta a kalauznak, aki szeretettel és
derüsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá:
– Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a
harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi baja.
Pedig oda van az első nap óta.
Bandi szinte mentegetőzve mondta:
– Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig… Ma délben kaptam a
parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra… Mikor érünk oda?
– Hja, azt nem tudom megmondani, kérem hadnagy ur. Hétfőn reggel.
– Ugy-e… No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.
A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy
megsimogatta a szemével.
– A fiam kadét, – mondta büszkén, – de most már várja az előléptetést
zászlósnak… Hatszáz koronát fog kapni felszerelésre…
Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra
az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat… Aki megy a
harctérre.
Bandi kinézett az ablakon.
Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.
Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő
kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes
körutak és maga a budai vár, a szinházak és mulatók; a Gambrinus a
katonabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával,… meg a fiatal
magyar irodalommal, ahova ő maga is ugy szeretett volna bekerülni, de
mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal“, azóta csak plátói
szerelmet tartott fenn a litteraturával… Itt volt az egész budapesti
_kultura_, amelyet egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta
magát s amelyet most itt kell hagynia…
Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyujtva sikitotta kint a esti
lapok neveit:
– Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj…